A bűnöző bizalmasa

zwanzigsten

Már egy hete vagyok ebben a kórteremben, idő közben rájöttem, ez egy fizetett szoba, ahova egy bizonyos pénzösszegért cserébe helyeznek el. Amikor még én is a kórházban dolgoztam gyakran láttunk el elit körökben mozgó embereket, akik mindig ilyen szobát kérettek maguknak. Őszintén szólva, nem csodálom. Sokkal jobban figyelnek rád, jobb ellátást kapsz, ha fizetsz, emellett a koszt is finomabb. Az itt eltöltött hét nap alatt Axel csak kétszer nézett be, –melyet nem igazán bánok– hogy az állapotomról érdeklődjön. Látogatása nem volt több 10 percnél. Amber és Cody többször volt nálam, sőt Jasper is bejött. Az utóbbitól egy jó nagy fejmosást kaptam, melyet én, 26 éves létemre fejemet lehajtva hallgattam, úgy éreztem magam, mint egy tinilány, akit szobafogságra ítéltek a szülei, mert nem ért haza éjfélre, csak fél egyre. Amber első látogatásánál őt is beavattam a dolgokba, így, ha Jasper megdorgálása nem lett volna elég, barátnőmtől is meg kellett hallgatnom egy félórás szentbeszédet. Dr. Black minden nap megvizsgált, és beszélgetett velem, melynek magányomban nagyon örültem. Mesélt a családjáról, az egyetemi éveiről, a gyerekkoráról és én is megosztottam vele pár dolgot. Sőt, mint orvos az orvosnak elmondta a legviccesebb eseteit, amiken jót nevettünk. Igazán megkedveltem ezidő alatt ezt a bohókás, harmincas férfit. A nyomozó első ,,csevegésünk" óta nem jelentkezett, hiába is tette volna, hiszen még mindig csak apró részletek vannak meg a balesetből.

Az ajtó nyitódásának hangja zökkentett ki a könyvből, amit éppen kezemben tartottam. A szobába belépő személy felé fordítottam fejem, hogy megnézhessem ki zavart meg a legizgalmasabb résznél. A küszöbön Fletcher nyomozó állt belépési engedélyre várva. Az emlegetett szamár.

–Jó napot biztos úr, jöjjön csak! –mondtam, majd könyvemet letéve, a testembe nyilaló fájdalom ellenére felültem. Meglepődtem, mikor az őszülő rendőrt egy nyurga fiatal férfi is követte.

–Kisasszony! –biccentett. –Engedje meg, hogy bemutassam Kevin Gonzalez nyomozót. Együtt vizsgáljuk a baleset körülményeit.

–Örvendek Miss Wilson. Feltennénk pár kérdést, ha szabad. –mondta a fiatal rendőr, én pedig jelezvén, nincs ellenemre bólintottam egy nagyot. –A társam említette, miszerint sajnos előző alkalommal nem emlékezett a történtekre. Egy hét elteltével viszont bátorkodtunk újra megpróbálni. –tőlem csak egy újabb bólintásra futotta. Nem szimpatikus valamiért ez a srác.

–Örülnénk, hogyha el tudná mesélni a baleset előtti perceket, attól a pillanattól kezdve, hogy felült a motorra. –vette át a szót Fletcher.

–Sajnos még mindig csak néhány pillanatra emlékszem, azokra is homályosan. A balesetből pedig azon kívül, hogy egy autó jön velem szembe semmi más nem rémlik.

Látszólag nemigen örültek a válaszomnak. A fiatalabb egy vonallá préselte ajkait és szemöldökét is összehúzta. Végig vezettem rajta tekintetem, vörös haja, barna szeme és szeplői voltak, melyek igazán fiatalos külsőt biztosítottak neki. Gyermeki arcát magassága kompenzálta, a 190 centit biztosan elérte. Nem volt vékony, de túl izmos sem. Az idős férfi arca nem tükrözött sok érzelmet, de az idegesség jelei halványan rajta is megmutatkoztak. Testtartása feszült volt, a kezében lévő jegyzettömb lapjait gyűrögette, tekintetét szigorúan a mögöttem lévő falon nyugtatta, majd mély levegőt vett, melyet hangosan fújt ki.

–Az autó márkáját, színét véletlenül nem tudja megmondani? –kérdezte az őszhajú nyomozó.

–A színe piros volt, márkája talán Ford, a rendszáma viszont biztosan A betűvel kezdődött. –a Kevin nevű férfi alig láthatóan megfeszült mondatomra, melyet nem igazán értettem. Nem ezt akarták hallani?

–Már ez is nagy segítség. –bólintott biztatóan az öreg. –Vannak esetleg ellenségei, akik ártani akarhatnak magának?

-Nem tudok róla. -ráztam a fejem.

–Ha ki mehetne a helyszínre, ahol történet a baleset lehetséges lenne, hogy beugrik néhány emlék? –kérdezgetett továbbra is bizakodva az idős rendőr. Szemem sarkából láttam, Gonzalez egy pillanatra megérintette az ágykeretet, majd meg is nézte az ujjai helyét. Egyre gyanúsabb ez az ember.

–Elképzelhető, igen. –feleltem végül a kérdésre.

–Rendben, ha nem gond, akkor kivinnénk valamikor miután kiengedték, és jobban érzi magát. –válaszom után már nem kérdeztek többet, elköszöntek, majd elhagyták a szobát.

Ahogy az ajtó becsukódott az ágy szélére szenvedtem magam, és valami gyanúsat kerestem. Pár perc sikertelen keresés után sem hagyott nyugodni a fiatal férfi gyanús mozdulata, így nem adtam fel. Műtött kézzel és lábbal nem a legkönnyebb mozogni, de szenvedésemnek meg lett az fizetsége. Egy apró fekete, kör alakú dolog volt az ágyra tapasztva. Igyekeztem közelebbről is megvizsgálni. Kopogás hangjára lettem figyelmes, pont mikor rájöttem, mit látok. Poloska. A kilincs lenyomódott én pedig fájdalommal nem törődve vízszintesbe vágtam magam, mivel nem tudtam, ki jön be. Elég nehéz lenne megmagyarázni, mit csinálok. Az ajtóban szerencsére –nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom– Axel állt, összerácolt szemöldökkel.

–Mi az istent csinálsz? –vont egyből kérdőre.

–Sssh. –tettem mutató ujjamat szám elé. –Minek látszik? –próbáltam jelezni, ne válaszoljon. Láthatólag bejött, mert csak hangosan sóhajtott, mintha csak nyugtani próbálná magát.

Lassan újra felkeltem, azután vissza csúsztam az ágy szélére. Kezemmel mutattam neki, hogy jöjjön ide. Amikor közelebb lépett ráböktem a lehallgató készülékre. Neki kevesebb időbe tellett felismerni az apró szerkezetet. Arcán sok érzelem suhant át pillanatok alatt, majd csak a düh maradt. Gyorsan levette a keretről, és babrált valamit rajta.

–Hogy került ez ide? –kérdezte miután sikeresen hatástalanította.

–Az egyik rendőr rakta oda, 10 perce voltak itt újra kikérdezni. –mondtam. –Fletcher nyomozó Kevin Gonzalezként mutatta be.

–Alan nekem dolgozik, de erről a bizonyos Kevinről sose hallottam. Honnan tudtad, hogy mi ez? –mutatta fel a kezében lévő poloskát.

–Innen–onnan hallottam már róla. –rántottam vállat. –Mi oka lenne lehallgatót rakni ide?

–Nem tudom, de kiderítem.

2023. 09. 16.