A bűnöző bizalmasa

vierundzwanzigste

A gyógyulásommal töltött idő nagyon hamar elrepült. Az ikrek 14. születésnapja óta már majdnem eltelt egy újabb hónap. Az elmúlt időszakban sajnos nem voltam túl hasznos senki számára, az első két hétben az erős fájdalomcsillapítók szinte egész napra kiütöttek, képes voltam 24 órából 15-öt végigaludni. A maradék 9 órát pedig többnyire sebészettel, műtétek elvégzésének módjával és egyéb betegellátással kapcsolatos szakirodalmak bújásával vagy hasonló témájú sorozatok, filmek nézésével töltöttem. Illetve Theo és Belle is napi szinten benéztek hozzám egy-másfél órára. Ilyenkor megnéztünk egy filmet, beszélgettünk mindenről vagy segítettem nekik tanulni, esetleg egy-egy nehezebb házi feladatot megoldani. A hosszú két hét után viszont fokozatosan egyre jobban lettem. Képes voltam mankóval kisebb-nagyobb távokat megtenni a birtokon, sőt gyakran beálltam Monicanak segíteni olyan dolgokban, melyet egy kézzel is könnyen el tudtam végezni. Ezért persze minden alkalommal az asszony és Axel is szúrós pillantásokkal illetett.

Az egy hónap letelte után visszamentem a kórházba kontrollra, amelyen szerencsére mindent rendben találtak, így 6 nappal ezelőtt elkezdődhetett a rehabilitációm. Kenneth az ígéretét betartva talált nekem egy remek gyógytornászt, aki minden délután eljön hozzám és rendesen lefáraszt.

–Miss Wilson, megérkezett a gyógytornász! –kopogtatott az ajtómon Grayson, aki az elmúlt pár napban játszotta a testőrömet, ha Angelo éppen más feladatot kapott.

–Megyek! –tettem le laptopomat, melynek képernyőjén Bones és Booth egy börtönben ülő – Howard Epps névre hallgató – sorozatgyilkos módszerével megkínzott és megölt fiatal lány gyilkosát keresték. –Grayson, mondtam már, hogy hívj csak Destinynek. –léptem mankóm segítségével a férfi mellé.

–Rendben Destiny. –bólintott. –Szükséged van segítségre vagy megoldod?

–Megoldom, köszönöm. –indultam el az ideiglenes rehabilitációs szobám felé. –Axel már ott van? –fordultam vissza egy pillanatra.

–Nincs, ma nem lesz jelen. Kérte is, mondjam meg neked, hogy fontos elintézni valója akadt, így sajnos ma nem tud ott lenni veled a gyógytornán. –válaszára csak küldtem felé egy mosolyt, majd folytattam utamat.

–Szia Lauren. –léptem be a szobába, melyben a felépülésemhez szükséges eszközök voltak.

Laurennel az eddigi órák alatt eléggé jóban lettünk. Az első pillanattól fogva megtaláltuk a közös hangot, cseppet sem zavartatva magunkat Axel folytonos jelenléte miatt végig pletykáltuk és nevettük a tornákat. Igazán bájos nő, emellett gyönyörű is. Természetes szőke, dús, göndör haja van, kreol bőrrel és nagy, barna bambi szemekkel társítva. Egyetlen ,,szépséghibája" az arcán és a nyakán húzódó, halvány rózsaszín hegek. Egy nem túl vidám hangvételű beszélgetésünk alatt elmondta, hogyan sérült meg. Elmesélte, hogy az apja sosem volt mintaszülő, nem vetette meg a drogokat és az alkoholt. Lauren épp csak betöltötte a tizenhetet, mikor a férfi megpróbálta megölni. Megvágta a felső ajka jobb oldalát, az arca bal részét, szemöldökétől egészen a szája sarkáig, végül a nyakán ejtett egy hosszú sebet egy törött üveg darabjával.

–Furcsa, hogy nincs itt a párod. Már éppen kezdtem hozzászokni a folytonos gyilkos tekintetéhez. –jegyezte meg Lauren, arcán egy lágy mosollyal. Barátom alatt nyilván Axelt érti, a férfi eddig az összes alkalommal bent volt a szobában, és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Már szinte egyáltalán nem éreztem fájdalmat, ha mégis felszisszentem egy nehezebb feladat miatt, a főnököm egyből egész testében megfeszült.

–Nem szokott ilyen morcos lenni egyébként. –magyaráztam. –Csak mióta ,,majdnem meghaltam" kicsit túlzásba viszi a védelmezésemet. –forgattam meg a szemem.

Muszáj vagyok hazudni, azt azért mégsem mondhattam, hogy a seggfej exem meglopta Amerika egyik legnagyobb maffiafőnökét. A barátomnak hitt férfi pedig a pénzét félti, nem engem.

–Ezek a feladatok egyre borzalmasabbak. –nyögtem.

–Tudom, sajnálom. De elengedhetetlen az izmaidat erősíteni. Egy hónapig nem használtad őket, és az nem lenne jó, ha letapadnának. –összeszorított fogakkal bólintottam. Tudtam én is, a felépülés nem lesz sétagalopp, ezért is próbáltam minél többet mozogni, amint már lehetőségem volt rá. –Ne aggódj, nemsokára vége. Már csak fél óra. –nyugtatott, szemében láttam, magában jót szórakozik a szenvedésemen. Emiatt egy cseppet sem hibáztattam.

–Még fél óra? Ugye most csak viccelsz? –szenvedtem tovább. Már elkezdtem volna taglalni, hogy miért kéne befejeznünk, mikor az ajtó nagy robajjal kicsapódott. Egyből odakaptuk mindketten a fejünket. Grayson alighanem beesett a szobába. Haja kócos volt, mellkasa gyorsan emelkedett. Látszott, hogy nagyon sietett.

–Axel... Meglőtték... Siess... –nyögte ki a levegőt kapkodva. Válaszomat meg sem várva kifordult az ajtón, és elsietett.

–Mi? –pattantam fel azonnal a jógamatracról, ahol eddig ültem, majd siettem is utána. –Később mindent elmagyarázok. –fordultam vissza egy pillanatra Lauren felé. Most én nem vártam meg a reakciót, egyből futottam az orvosi felé, reméltem, ott találom őket.

–Végre itt vagy! –rántott be a kezelőszobába Jasper. Axel az egyik ágyon feküdt, nem volt eszméleténél. Bőre sápadt, légvételei lassúak és szabálytalanok voltak. –A hasát találták el, ki kell venned a golyót különben meghal! –hadarta idegesen a szőke férfi.

–Még nem működik rendesen a kezem, ha így vágom fel akkor is meghal. –ideges voltam én is.

–Ha nem vágod fel, akkor biztosan nem éli túl basszameg! –csattant fel. –Már így is rengeteg vért veszített! –magamban mérlegeltem a helyzetet, ha nem műtöm meg, biztosan meghal. De ha a golyót ki is tudom venni, nincs biztosíték arra, hogy életben marad. Ha meghal nincs tartozás, ha nincs tartozás, szabad vagy.

–Rendben. Hozzatok fertőtlenítőt, szikét, csipeszt és rengeteg steril gézlapot! –adtam ki az utasításokat. –Valaki tud infúziót bekötni? –néztem körbe Axel emberein. Többen bólintottak, így szerencsére nekem azzal nem kellet foglalkoznom.

Másodpercek alatt bemosakodtam, majd már siettem is az eszméletlen férfihoz, akinek a sebét eddig az egyik számomra ismeretlen férfi szorította, de még ennek ellenére is túl sok volt a sebből távozó vörös folyadék. A szikével egy apró bemetszést ejtettem, hogy a golyó kivételekor ne okozzak újabb károkat.

–Fontos eret ért a lövedék, azonnal szüksége van vérre! –kiáltottam. A kezem nagyon remegett, még nem gyógyultam fel teljesen a balesetből, az apróbb, finomabb mozdulatok nehezemre estek. Ha meghal nincs tartozás, ha nincs tartozás, szabad vagy.  –Túl sok a vér, a kurva életbe!

Sziasztok!
Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várni az új részre. Sajnos mostanában nem nagyon volt időm, illetve az ihlet is elhagyott. Köszönöm a türelmeteket, igyekszem aktívabb lenni!💖

2024.04.29.