A bűnöző bizalmasa

vierzehnte

~Destiny~

–Gyere! –hallatszott az ajtón túlról.

Igen. Most jelenleg Axel irodája előtt állok és próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy ki tudjak nyögni majd egy értelmes mondatot. Amikor tegnap bocsánatot kért és elhívott  vacsorázni azt hittem, menten lehidalok! Értitek, a nagy maffia főnök bocsánatot kért! Tőlem!

–Üdv, főnök. –léptem be az irodába.

–Főnök? Ezt sem hallottam még tőled, de bevallom, eléggé tetszik. –vigyorgott perverzen. Unottan néztem rá, viszont arcáról, ha akartam volna sem tudtam volna lekaparni széles mosolyát. 

–Jól vésd az eszedbe ezt a pillanatot, mert nem fogod tőlem hallani többet, az már biztos.

–Azt majd meglátjuk. –kacsintott rám. –Minek köszönhetem látogatásod? 

–Nos, igen... Hova megyünk este? –kérdeztem rá félénken. Ilyenkor hova lesz a nagy pofám?

–Maradjon az én titkom. –mondta, mire én szenvedve néztem rá. –Azt hitted, hogy majd lelövöm a poént? –ez így visszatekintve elég vicces.

–De kérleeek, így nem tudom, mit vegyek fel. –hisztiztem mint egy kislány.

Jól gondoljátok, nem árulta el, hova megyünk. Még tegnap azt mondta, szexi legyek, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, miszerint valami elegánsabb helyre megyünk. Ehhez mérten választottam egy ruhát, ami nem volt túl kihívó, de azért templomba se venném fel. A vörös szatén anyag tökéletesen simult alakomra, az enyhe szív alakú dekoltázs nem mutatott sokat, de kellően kiemelte, amit ki kellett emelnie. Az ezüst pánt miatt egy hozzá hasonló színű magassarkút választottam. Hajamat hagytam természetes hullámokban vállaimra omolni, sminkemet sem vittem túlzásba. Az órára pillantva láttam, hogy öt perc múlva hét óra lesz, így elindultam Axel keresésére, a lépcsőn leérve a konyhából beszélgetést hallottam. Az általam keresett személy beszélgetett –az egyébként hihetetlen aranyos– házvezetőnővel. Érkezésemre mindketten felkapták a fejüket, míg az idős asszony kedves mosollyal tekintett felém, a férfi arcán több féle érzelem is megmutatkozott.

–Hű... –nézett végig rajtam Axel, majd nagyot nyelt.

–Gyönyörű vagy kedvesem. –jött felém Monica és egy szoros ölelésben részesített.

–Köszönöm Monica. –mosolyogtam a nőre, aki viszonozta tettem, majd magunkra hagyott minket.

–Számítottam arra, hogy dögös lesz, de ez mindent felülmúl. –nem zavartatta magát, feltűnően végigmért már sokadjára is.

–Te sem vagy rossz. –jegyeztem meg huncut mosollyal, közben végig vezettem rajta tekintetemet. Hihetetlenül jól nézett ki. Fekete elegáns nadrágot és fehér inget viselt, melynek felső három gombját kigombolva hagyta, ami látni engedte kidolgozott felsőteste egy részét.  –Indulhatunk?

–Ó, szóval nem vagyok rossz? Ennyi?Valóban? –lépett közel hozzám, ajkaink között csak  leheletnyi távolság maradt. Közelsége miatt nagyon zavarban éreztem magam. –A tekinteted teljesen mást mond. –suttogta közénk.

–És, mit lehet tudni rólad? –kérdezte már az étteremben ülve. Hangulatos hely volt, nem mondanám a legelegánsabbnak, de nem melegítőben jár ide az ember.

–Úgyis tudsz rólam mindent, minek mondjam el én is?

–Tőled szeretném hallani. –nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a mesélésbe.

–26 éves vagyok, sebész rezidens. Célom, hogy idegsebész legyek. Mikor 16 éves voltam ,,kedves" szüleim, úgy döntöttek, hogy sok a gond velem és az, akkor még csak 3 éves ikrekkel. Bedugtak minket egy gyermekotthonba, nem volt rossz sorsunk, de azért nem éltem volna ott sokáig, szerencsémre tudtam folytatni a gimnáziumi tanulmányaimat is. 18 évesen kikerültem az árvaházból, örökbefogadtam Theot és Bellét, azóta egyedül, néha egy kis segítséggel  neveltem őket. Kitűnő átlaggal érettségiztem, majd jelentkezem a washingtoni egyetemre, ahol kitüntetéssel végeztem. Tanulás mellett egy étteremben dolgoztam, hogy valamiből el tudjam tartani magunkat. Markust gondolom nem kell bemutatni, ő az idegbeteg exem. Két ember van, akiben feltétel nélkül megbízom. Cody és Amber. Amberrel az árvaházban ismerkedtünk meg, azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Cody pedig az egyetemen szak társam volt. –fejeztem be mondokámat.

–Hihetetlen vagy, 18 évesen tanulni, dolgozni és két gyereket nevelni nem semmi. –pillantott rám elismerően, szavai kifejezetten jól estek.

–Nem volt mit tenni. –rántottam meg a vállam. –Ne csak én beszéljek, mesélj te is valamit.

–Mit szeretnél tudni?

–Mindent. –vágtam rá. –Testvérek, szülők? Hogy lettél te a híres-neves maffiafőnök? –suttogtam a végét.

–Szüleimről nem tudok sok érdekességet mondani, édesanyám a világ legaranyosabb asszonya, szívét, lelkét beletette a gyereknevelésbe. Apám meg tipikus volt maffiavezér. Van két testvérem, mindketten idősebbek nálam. Trent, a bátyám most a menyasszonyával utazza be a világot. Suzanne, a nővérem pedig egy londoni divatcéget vezet. A maffiát apámtól örököltem, Trentnek kellett volna átvennie, de ő túl jó lélek volt hozzá.

A továbbiakban mindenféle dologról beszéltünk, emellett rengeteget nevettünk. El nem tudom mondani, mennyire jól éreztem magam a társaságában. Jó volt ezt az oldalát is megismerni.

Hazafelé, viszont észrevettem, hogy egy fekete autó gyanúsan közel volt hozzánk. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de, mikor már 20 perce folyamatosan utánunk jött muszáj volt hangot adnom aggodalmamnak.

–Axel, figyelj. Szerintem követnek minket.