Áruló (Mattheo Riddle ff.)

2.

A francba!

- Ti is hallottátok? - hallom kintről Draco Malfoy hangját.

- Igen. - mondják ketten egyszerre. Na most mit csináljak? Innen nem tudok hova futni, zsákutca.

Hallom ahogy egyre közelebb érnek hozzám. A szívem majd kiszakad olyan hevesen ver. Én hülye! Minek kellett egyáltalán kikelnem az ágyból?! Hirtelen kinyílik az ajtó, és Mattheo Riddle néz rám. Gonoszul elmosolyodik.

- Gyere csak, szépségem. - megragadja a csuklómat és kiránt a raktárból. Egy fotelbe ültetnek, majd mindannyian körém állnak, hogy még véletlenül se tudjak szökni. - Drágám, nem kéne így összefutnunk.

- Azt meg a megbízást kaptuk, hogy iktassunk ki, és ami azt illeti eléggé megkönnyíted a dolgunkat. - Mondta Pansy.

- Nem tudom feltűnte-e de csak azért ülök még mindig itt mert hagyom. Könnyűszerrel el tudnám intézni mindannyiótokat.- Vontam meg a vállam. Ők pedig nevetésben törtek ki. Pedig nem hazudtam. Clara nénémnek hála, sok évnyi kiképzés áll mögöttem. Megvonom a vállam, azzal felállok.

- Mit gondolsz, hova mész White? - Jön a kérdés Riddle irányából.

- Aludni. És te?

- Azt nem engedhetem, szerelmem. - húzza félmosolyra a száját.

- Hát kényszeríts. - vonom fel a szemöldökömet.

- De te kérdted. Ne aggódj nem fog fájni.

- Úgy érted neked nem fog fájni. - Elindul felém, s megpróbálja lefogni a kezemet, de még mielőtt megint elrángatna, egy mozdulattal a földre taszítom. - Egy jó tanács, - nézek le rá - soha ne vedd le a szemed az ellenfeledről. Ti is megpróbáljátok? - nézek fel a többiekre akik csak döbbenten figyeltek.

- Nem, köszi. - válaszol aztán Blaise. Végre volt valami haszna azoknak az edzéseknek. Azzal sarkon fordultam, hogy vissza induljak a szobámba, viszont amikor léptem volna éles fájdalom nyilallt az oldalamba. Lenéztem és egy eléggé vérző sebet véltem felfedezni. Átok. Gondolhattam volna, hogy nem hagynak ilyen könnyen elmenni. A pálcámért nyúltam volna, viszont a fájdalom ezt a mozdulatomat erősen megnehezítette, s nem voltam elég gyors mert Theodore Nott már a fejemhez tartotta a pálcáját.

- Ülj le mielőtt elájulsz. - mondta és ismét egy fotelbe találtam magam.

- Drágám, te aztán nem vagy semmi. - szólalt meg Mattheo.

- Ó csak ne drágámozz itt nekem! - sziszegtem feszülten, és próbáltam nem a fajdalomra figyelni.

- Itt meg fogják találni. - Mondta Pansy.

- Igen. - gondolkozott el Riddle. - Jól van. Pansy, Theo ti velünk jöttök, Blaise, Draco ti pedig tüntessétek el a nyomokat és őrködjetek. - Azzal felkészültek a hopponálásra mire elkerekedett a szemem.

- itt nem lehet hopponálni. - hebegtem.

- Elolvasom a szabályokat mielőtt megszegem őket, drágám. - megfogta a csuklómat és már indultunk is.

Egy cellában értünk földet. Hol vagyunk? Ez valami börtön akar lenni? Noha válaszokat nem is, egy hangot annál inkább kaptam.

- És itt van a mi drága harcosunk. - kacagott fel egy női hang, majd aztán elő is jött a fal sötétjéből. Bellatrix Lestrange. Bárhol megismerném, alapos leírást kaptam a Rendtől. Hozzám lépett majd egy hatalmas pofont adott nekem.

Első napom a Roxfortban. Az első rohadt napom.

- Hogy téged sehogy nem lehet kiiktatni. - sziszegte. - Majdnem mint Potter! - Azzal még egy pofont adott nekem. Érzem hogy az orromból elkezd folyni a fér, de nem merek megmozdulni. - Hol van a Rend főhadiszállása?

- Tehát hallottál róla. Fantasztikus. - mosolyogtam el mire még egy pofont kaptam.

- Kár lenne egy ilyen kis csinos pofiért, szóval ajánlom, hogy beszélj!

- Csak érj még egyszer hozzám és többé nem érhetsz semmihez! - szórt villámokat a szemem.

- Nem szívesen ölnélek meg, de megfoglak. - azzal jött a következő pofon. Gondolom azt várták hogy elkezdjek sírni, de nem tettem, helyette csak elkezdtem nevetni.

- Ahhoz képest, hogy te vagy Voldmort jobbkeze, úgy ütsz mint egy lány. - néztem a nőre mosolyogva.

- Ez elég! - jött egy éles hang. Riddle. - Még kell nekünk szóval ha bármi történik vele vagy bárki megpróbálja eltenni láb alól, ez a ház és benne mindenki égni fog! - meglepett, hogy ezt mondja még ha tudom is, hogy csak azért teszi mert szükségük van rám. - Menjünk. Majd később újra próbáljuk. - azzal kiléptek az ajtón majd be is zárták.

Lerogytam a földre és csak néztem magam elé. Ég mindem. Vajon valami mérget adtak nekem? Vagy az átok? Elvesztettem az időérzékemet. Fáradt vagyok és csak arra eszméltem fel hogy újra nyílik az ajtó. Theodore Nott.

- Theo... - nyöszörögtem mikor elém ért és leguggolt velem szembe. - Fáradt vagyok...

- Hogy érted azt, hogy fáradt vagy? - a hangjában aggodalom csengett. Belőle könnyű volt olvasni, ő nem tudta úgy leplezni az érzéseit mint Mattheo. - Nem, nem vagy, velem kell maradnod Iza. - azzal felemelt és elkezdett kivinni a cellából. - Nehogy lehunyd a szemed. - Mondta miközben haladtunk valamerre.

Nem igazán voltam magamnál. Kissé homályosan láttam, de azt éreztem, hogy hopponálunk. Hirtelen világosság csapta meg a szemem.

- Valaki segítsen! - Hallottam Theo hangját majd valami ágyra helyeztek. Bizonyára a Szent Mungodban vagyunk. - Átkot kaphatott. - Hallottam még, de aztán már alig éreztem valamit.

Mikor ismét magamhoz tértem egy ágyban feküdtem, mellettem pedig Theo és egy gyógyító állt.

- Figyelmébe véve a múltját teljesen jól van. - Mondja a középkorú nő, s Theodore megmerevedik.

- Miféle múltját? - De erre már nem kapott választ ugyanis észrevették, hogy felébredtem így mindketten felém fordultak. - Hogy érzed magad? - Fordult felém a srác.

- Fáradtan. - morogtam. - Kérlek visszamehetnénk most már a kastélyba? - motyogtam.

- Persze. - mosolyodott el egy pillanatra halványan, azzal el kezdtem feltámaszkodni.