Áruló (Mattheo Riddle ff.)

15.

Izana White 

- Sajnálom srácok. - szisszentem fel egy ravasz mosollyal az arcomon. - Megint nyertem. - raktam le a kártyáimat az asztalra. Crack és Monstro felháborodva mordultak fel. 

- Mi a faszt művelsz?! - jött a kiáltás a kulbbhelyiség bejárata felől. Theodore Nott aki Mattheo társaságában lépett be. Elém lépett majd a szemembe nézett. Volt benne valami más. Düh. - Srácok kifelé! - nézett a két kártyajátékos ellenfelemre. 

- Tesó... - szólt Mattheo, de Theodore leintette. 

- Te pedig, - nézett rám. - egy szörnyű barát vagy, remélem tudod. Tudod min kellet volna keresztülmennem ha meghalsz? Évek bénító, önutálatos, bűntudat, te pszichotikus ribanc. 

- Be kell vallanom igazad volt, tényleg elkezdődött a háború. Tudtad, hogy Harry Potter jóslata összetört mikor megtámadtátok őket a minitsztériumban? Fogadok Voldemort őrjöngött. Csak egy dolgot nem vetettetek számításba. Engem. Szerinted mi égett tavaly a könyvtár hátuljában? Én vagyok a bolygón az egyetlen aki tudja, hogy mi volt abban a jóslatban. És mikor Voldemort eljön, nélkülem nem fogja tudni megnyerni ezt a csatát. Csak ez a pszichotikus ribanc lesz biztonságban. 

- Te ezt az egészet kitervelted?! - kiáltotta. - Fel fogod áldozni a Roxfortot! 

- Nem így terveztem, de inkább ők mint én. - vontam meg a vállam nyugodtan s elléptem tőle. Mattheo Riddle csak állt és nézte a beszélgetésünket, de elég keserű arcot vágott. - Rossz nap?

- Rossz évtized. - Nem tudtam válaszolni a mondatára mert Theo ismét beállt elém és már szinte tombolt. 

- Megmentettem az életedet! - Mondta.  

- Én is megmentettem a tiédet, emlékezz. 

- Nem fogom hagyni, hogy manipulálj sem te, sem bárki más! - ordította, majd meglökött, nem volt erős, de néhány lépést hátráltam miatta. 

- Mi a faszt csinálsz Theo!? - kelt ki magából Riddle, s a haverja mellé lépett majd szembefordult vele. 

- Fél évig nem láttuk, kerestük, visszajön, a franc tudja miért, és azt hiszi rögtön félnünk kell tőle. 

- Nem tudjuk mi történt vele! Most pedig lépj el tőle! - mondta fenyegetően Riddle. 

- És ha nem? Huh? Mit  fogsz csinálni? - Nézett a szemébe Theo. A levegő megfagyott a klubbhelyiségben, pedig csak hárman voltunk ben. 

- Nem akarod megtudni. - Válaszolt Riddle olyan fenyegetően amit még nem hallottam tőle. 

- Oh szóval most fenyegetsz? - Enged ki Theo egy kis kuncogást. 

- Figyelmeztetlek! - Riddle megragadja Theo gallérját. - Nem viccelek Theo! - Theodoere nem válaszol. - Hallottál?! - Theo bólint s Mattheo elengedi. 

- Kapjátok be, mindketten. - mondta azzal kiment. 

- Csak zaklatott. - szólalt meg a velem szemben álló. - Majd megnyugszik. 

- És te? - kérdeztem. - Fogadok te sem ujjongsz a visszatértem miatt. 

- Csak nem értem miért nem jöttél vissza és, hogy miért jöttél most vissza. - vont vállat. 

- Nem mindennek van oka. - vontam vállat s lesütöttem a szemem, ami nem tetszett neki, ezért az állam alá nyúlt, s kényszerített, hogy  a szemébe nézzek. 

- Izana miértjöttél vissza? - kérdezte komolyan. 

- Talán csak hiányoztál. - haraptam bele az ajkamba. 

- Hagyjuk a dumát. - forgatta meg a szemét. 

- Be kell vallanom nem örülsz annyira mint vártam. Pansynek van valami köze ehhez? - Kérdeztem. 

- Honnan... - mondta volna a kérdést, de közbevágtam.

- Azt hitted úgy jövök ide, hogy nem tudok semmit? - Nevettem fel kissé cinikusan. - Tudom, hogy augusztus óta összefekszetek. Csak arra vagyok kíváncsi szereted-e őt.

- Én nem szeretek senkit. - mondta, vagy inkább hazudta. És ezt mindketten tudjuk. Egy éve még lehet igaz lett volna ez a kijelentés.

 - Persze. - egyeztem bele. Felesleges lenne most veszekednek emiatt, inkább ráhagyom. 

- Miért vagy itt? - kérdezte ismét. 

- Bocsánatot akarok kérni. Ezért vagyok itt. 

- Hogy mit akarsz? - nem hitt a fülének. Nem olyannak ismert aki valaha is kimondaná azokat a szavakat, de én sem gondoltam volna róla azt amit most, szóval szerintem kvittek vagyunk. 

- Sajnálom. Sajnálom, hogy megváltoztattalak. Sajnálom, hogy nem hagytalak meghalni, mint egy elfelejtett senki a Rend keze által. Sajnálom, hogy eltűntem. Mattheo sajnálom, hogy adtam neked életcélt. Szenvedélyt. Hajtást. Vágyat. Sajnálom, hogy az vagy aki vagy, mert én vagyok az, aki megtanította, hogyan kell szeretni. 

- Viszlát a pokolban Izana. - lépett el tőlem és elindult a folyosójukon. Inkább az órákon, ugyanis nem megyek sehova. Már nem. Ilyen könnyen nem szabadulnak tőlem és az iméntike alapján jó móka lesz ez az év. 

Másnap reggel elkezdődött az őrület. Mindenki sietett reggelizni, hogy időben beérjenek az első órájukra. Én is így tettem ám a nagyterem ajtajában összefutottam valakikkel. 

- Izana. - szólalt meg Hermoine. - Nem gondoltuk, hogy találkozunk, tudod, úgy soha. 

- Tudod, adhatok neked egy listát emberekről akik alábecsültek. Egyikük sem tette meg másodjára. 

- Ismerjük a fajtádat. - mondta Harry. - Az egyetlen dolog amiért küzdesz az önmagad vagy. Tudod lehet nem vagy fenyegetés, de jobb ha nem játszod a hős szerepet. 

- A hős? Mint te? Egy sebhelyből és egy névből áll az életed, Harry. Minden ami különleges benned egy átokból jött létre. - Vetettem oda undorral a hangomban. 

- Hogy mered... - kezdte Ron a felháborodását, de közbeszóltam. 

- A helyetekben meghúznám magamat. Mert ne felejtsük el egyszer már elárultalak titeket, könnyedén megtehetem újra, mert nem teregettem ki az összes szennyeseteket még. - Mondtam és otthagytam őket.