Áruló (Mattheo Riddle ff.)

4.

Az óráról kilépve szinte azonnal szétoszlott a tömeg. Sokan menekültek ettől a nőtől. 

Elindultam a következő órámra, ami átváltoztatástan volt. Egy üres folyosón haladtam végig, majd szél kezdett el fújni. Megálltam és körbe néztem. Hogy fújhat idebent szél? Senkit nem láttam, így visszafordultam s egy kisebb szívroham jött rám. Ott ált előttem. 

- Clara. - nyögtem ki. A pulzussom az egekbe szökött. 

- Szervusz Izanám. - Mosolygott gonoszul. 

- Mit keresel itt? 

- Emlékeztetnélek, hogy feladatod van, és nem látom az eredményét. - Lépett mögém. - Nem azért vagy itt hogy egy átlagos diákéletet élj! 

- Tudom, nem is igazán jön össze. - Morogtam. - Az első napomon megkínoztak. 

- Tudok róla. - Vont vállat. 

- Ennyi? Tudsz róla? 

- Most mit kéne mondanom rá? Úgyse tudnak bántani. Meg tudod védeni magadat. - Rápillant az órájára. Unottan sóhajt. - A vén kezdi sejteni. Tudd meg mi az amit tud. - A kezembe ad egy lapot. - Egy félóráig hat, annyi időd lesz. - S eltűnt. kihajtottam a lapot amin egy bűbáj volt található. Hát persze. Tudhattam volna. Láthatatlanná tévő bűbáj.  

Már sötét van odakint. Muszáj ma csinálnom ezt, Clara mindenre ügyelt, még az égen virító teliholdra is ami történetesen kell a bűbájához. Nem bonyolult ige, így gyorsan kész lettem vele, most azonban sietnem kell. Az óra elindult. 

Végig rohantam a folyosókon, Dumbledore irodájához. Nem tudom a jelszót, de rengeteg bűbájt igen. Elmormogtam az egyiket, s a főnix beengedett, vagyis pontosabban lépcsőt tárt elém. 

Szerencsém volt, ugyanis Harry Potter szintén az igazgatóhoz érkezett így, amikor kinyitotta az ajtót, feltűnés nélkül jutottam be az irodába. 

- Hivatott uram. - szólt Harry. 

- Semmi! Nincs semmi! - Lépett el Dumbledore idegesen a merengőtől. - Sehol sem! Semmi nincsen Izana Whiteról, vagy egyáltalán a White családról. 

Fantasztikus. Lassan már az egész iskola utánam fog nyomozni holott elég lenne csak megkérdezni a Rendet. Habár elvileg Dumbledore is a tagja, viszont úgy tűik nem mindenbe avatják be. 

Nem figyeltem az időt és meg is lett az eredménye, ugyanis újra láthatóvá váltam.

A két előttem álló kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Ki a pokol vagy te?! - Kiáltotta idegesen Dumledore professzor. Elmosolyodok.

- Pontosan tudja ki vagyok, nincs igazam? - nem válaszol csak úgy néz rám az igazgató mintha egy szellemet látott volna.

Odasétáltam a szobában égő, fémből készült fákjához, melyben a világításként szolgáló tűz égett. Megfogtam a peremét. Forró volt, de nem égetett, legalábbis engem nem. Döbbenten néztek rám.

- Most pedig, uraim, tisztázni szeretnék néhány dolgot. - Eldöltöttem a fákját, előtte pedig el kezdett a kiömlött hamu. - Alkut ajánlok önöknek. Ne álljanak az utamba és akkor mind boldogan életünk. - mondtam és a tűzre pillantottam ami azonnal kialudt. - Ám ha fenyegetést jelentenek a küldetésemre... - Húztam el a számát és a tűz ismét égni kezdett.

- Miről beszélsz, meg vagy boldulva? - Kialtott most Harry. - Mióta diktálsz te itt?! Azt sem tudjuk ki vagy?!

- Legyenek őszinték velem, kiált már bármelyikük is a Halálfalók ellen? Voldemort ellen? Én igen, és nyertem. Mindenkinél jobban tudom, hogy mivel állunk igazából szemben, és segíthetek békét építeni vagy porba tudok tiporni mindenkit. A kérdés nem az hogy én ki vagyok, a kérdés az, hogy mit tennétek nélkülem. 

- Ki maga? - kérdezte nyugodt hangnemben Dumbledore professzor. 

- Senki fontos. 

- Senki fontos? - ismételte. - Ez fantasztikus, Tudod el elmúlt 100 évben, az időben és térben, nem találkoztam senkivel aki ne lenne fontos. - Manipuláció. Az egész. Az érzéseimre próbál hatni, kár hogy azok már rég nincsennek. 

- Na látja ezt is megélte. - elindultam ki az ajtón, de még visszaszóltam nekik. - Ne álljanak az utamba. - Harryhez léptem, s egy gyors mozdulattal kitöröltem ezt az emléket a fejéből. Dumbledorera néztem aki csak ált és figyelt. Kisétáltam. A sötét folyosókon sétáltam végig. A lépcsők szeszélyesek, de szerintem nem, szerintem pontosan tudják kit hova visznek, és ezt az elméletemet támasztotta alá az is, hogy egy festmény elött álltam meg. 

Clara néném. 

Egy 400 éves festményen.  Kirázott a hideg. Az emlékek keservesen marták a testemet. A szüleim nem érdemelték amit kaptak, viszont ők voltak akik eladtak az ördögnek magának. Már 12 éve volt. A varázslatnak még csak a jelei kezdtek mutatkozni rajzam. 

12 évvel ezelőtt

- Mennyi egy disznó? - Kérdezte Clara nagynéném. Elegánsan öltözött úri hölgy volt, ellentétben a húgával azaz az anyámmal. 

- Holnap lesz vásár. - Válaszolta az apám. 

- Nos én ma vagyok itt. 

- 10 galleon. - válaszolt. Clara rám nézett. 

- Mennyi azért a szörnyért? 

- 6.

-4. 

- Mit művelsz?! - sietett ki a házból anyám, de már késő volt. 

- Öné, 4 galleonért. - mondta hűvösen apám. 

- Megőrültél?! - Szólt anyám. - Nem hagyhatod, hogy az övé legyen. 

- Ahogy mondtam, eladva 4 galleonért. - nézett apám szúrósan az anyámra, miközben Clara átadta neki a 4 galleont. 

- A nővérem egy boszorkány, és White, ahogy Izana is, tudod mit fognak tenni. - vitatkozott anya. - Ő a lányunk! 

- Ő nem az én lányom. 

- Anya. - próbáltam odamenni hozzá, de az apám elkapta a felkaromat. - Kérlek segíts. - Odaráncigált Clara néném elé. Leguggolt elém és megfogta a kezeimet, majd a szemembe nézett. 

- Eljövök érted. Addig egyél-igyál annyit amennyit csak tudsz. Szükséged van az erődre, hogy meg tudjalak tanítani használni az erőt ami a vérvonalunkban fut, ami melegen tart minket a hidegben, ami egészségesen tart amíg mások betegek, azzal a hatalommal legyőzzük az összes ellenségünket, - megsimogatta az arcomat - fiatalok maradhatunk és gyönyörűek. Nem kell többé félned. Együtt a legerősebb boszorkányok leszünk akiket a varázsvilág valaha látott.