Áruló (Mattheo Riddle ff.)

14.

Egy mezőn értem földet. Hideg volt és sötét. 

- Izana. - szólt egy hang, s felé pillantottam. Clara. - Elbuktál. 

- Tudom. - sütöttem le a szemeimet. 

- Te ostoba gyermek! Van fogalmad róla mit tettél?! - Lépett közelebb hozzám. - Majd visszakapod mikor megérdemled. - Ragadta meg a csuklómat.

- Mi? - értetlenkedtem, de azonnal megtudtam mit tesz velem. Az egész testem ég. Elveszi tőlem a varázst. - Ne! Ne! Ne! - kiáltottam, de nem engedett el. Sírtam, könyörögtem, de semmi nem hatott. Majd végre elengedett, de már késő volt. Olyan vagyok mint egy mugli. - Hogy tehetted ezt velem? - sírtam. 

- Tönkretetted az egész alkunkat a Renddel! Nem mész vissza a Roxfortba! Az a szerencséd, hogy az erőd nélkül is tudsz harcolni, így mész Spanyolországba! Majd visszakapod az erődet ha úgy érzem készen állsz! 

- Kérlek, sosem szerettél senkit? - könyörgött előttem a következő. Elgondolkoztam, majd a tekintetem megfagyott. Már nem érzek semmit. Minden ami érző volt bennem, annak vége lett. Mindent elveszetettem. Vagyis akkor így hittem. 

- Nem. - feleltem hűvösen és végeztem vele. 

Mattheo Riddle 

- Miért nem jött vissza Izana a szünetről? - kérdeztem Theot. 

- Nem tudom, de a gyűlésen sem láttam. Meg tudja magát védeni. Semmi baja, biztos csak késik. - vont vállat. Rossz érzésem van. Valami történt. És igazam volt. 

Egy hónap telt el, de még mindig semmi. 

- Találtatok valamit? - kérdeztem  Narcissa Malfoyt és Bellatrixet. 

- Állítólag a határon láttak egy sárkányt, de nincs megerősítve. - Mondta Narcissa. 

- Egy sárkányt? - Kérdeztem vissza. - Ha ő az akkor miért nem hopponál? 

- Ez az amit nem tudunk, és szerintünk ezért nem ő az. 

- És mi van ha ő az? - néztem a két nőre. 

- Mattheo ő egy White. - Mondta Narcissa. 

- Ezt miért mondod így? 

- A családomban terjedt egy legenda, eddig nem hittem, hogy igaz lehet, de Izana... egyre inkább azt igazolja. Szerintem Izana a tűz gyermeke. - mondta nekem pedig az értettlenség kiűlt az arcomra, ezért folytatta. - Harry Potter a kiválasztott, hogy megmentse a világot, Izana pedig, hogy uralja vagy elpusztítsa, nem pontosan tudjuk értelmezni a legendát. De az biztos, hogy egy csepp vére meg tudja változtatni a világot, és a rossz kezekben, el fogja pusztítani. 

- Mi van ha most ez történt? - néztem rájuk. - Mikor Izana beiratkozott a suliba, a mellette sétáló nő 50 év alatt semmit sem öregedett. 

- Bajban van. 

Kerestük őt. Hónapokig kutattuk, de még a nyomjel sem működött, amit nem tudok, hogy lehetséges. Theodore nagyon sokat volt kint éjszaka is kutatni. Talán ő viselte a legnehezebben ezt a reménytelenséget, hiszen a húgaként tekintette Izanára, amit tisztelek benne. 

Semmi. Mintha elnyelte volna a föld. 

Izana White

Már nem volt hideg kint, sőt a nyár közeledtével egyre melegebb volt. Szörnyű, kimondhatattlan dolgokat tettem. 

Beléptem a ház kertjébe ahol Clara néném állt és csak nézte a tájat. 

- Svájc is kész. - mondtam mire bólintott. 

- Kitűnő. - fordult felém. - Büszke vagyok rád, Izana. - mondta bennem pedig megtört valami. Még sosem mondta ezt nekem. Soha. - Nézz a kezeidre. - mondta én pedig lenéztem rájuk. Remegtek és fény jelent meg az újaimon ami egyre csak terjedt a karjaimra. Clara köhögött egyet, de nem foglalkoztam vele. 

- Az erőm visszajön. - remeg meg a hangom. - Látod ezt? - Clara néném halványan mosolyog. - Érzem ahogy visszajön. - mosolygok. Clara megint köhög, majd megtámaszkodik bennem. Mintha össze akarna esni. Ekkor tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben. 

- Clara mit tettél? - néztem rá aggódva. 

- Helyrehoztam. - köhögi. Még mindig mosolyog, de már fáradtan. 

- Clara?! - kiáltom. A földrerogy, én pedig mellé térdelek. - Clara! 

- Mindent helyrehoztam. - mondta még ki. Majd lehunyta a szemét. 

- Clara! - kiáltottam sírva, de már nem nyitotta ki a szemét. 

Árva lettem. Most már tényleg nincs senkim ezen a világon. Nem csak az én erőmet adta vissza, az övét is átadta, de már az sem érdekelne, ha soha többé nem lenne közöm a varázsvilághoz, ha cserébe nem lennék egyedül. 

Körbenéztem, de semmi nem tűnt olyannak mint eddig. A Nap nem volt olyan fényes, a színek egyre halványabbak voltak. Minden sötétséggé változott.  

Jó. Gonosz. Helyes. Helytelen. Önzetlen. Önző. Két oldala ugyanannak az érmének. És az én érmém átfordult. 

Mattheo Riddle

Hónapok teltek el. Semmit nem találtunk. A nyárból ősz lett, és ezzel visszatértünk a Roxfortba. Rengeteg diák tolongott a folyosókon, s mindenki a Nagyterembe igyekezett Dumbledore beszédét hallgatni. Már csak Enzo, Theo és én voltunk kint a folyosón és mi is be indultunk, de elhaladt elötünk egy lány. Nem nézett ránk, de ismerős volt. 

- Az ki? - kérdezte Theo. 

- Láttam már, de nem tudom, hol. - mondta Enzo. Egy utolsót még szívtam a cigimből, majd mi is bementünk, s leültünk az asztalunkhoz. Dumbledore felált és beszélni kezdett. 

- Hölgyeim és uraim, mielőtt még hozzáláthatnátok az íncsiklandozó ételekhez, köszöntsük az új diákjainkat, s egyúton a régi-új diákjainkat is. Fogadjátok vissza örömmel Izana Whiteot, aki a családjában nem rég történt tragédia fényében, magántanuló volt tavaly, második félévben. - Mondta ki a professzor mire mi és az aranytrió rögtön felkaptuk a fejünket. 

Izana besétált, és rögtön leesett, hogy őt láttuk, viszont nagyon megváltozott. A haja hosszú volt, és sötétebb. Feketét viselt, és hűvös volt a tekintetet. Ez most valahogy más volt. Régen is tudott érzelemmentesen nézni viszont ilyet még nem láttam. Mintha nem érezne semmit. Mintha megfagyott volna a szíve. 

Pansy meglepetten nézett rajta végig, amit megértek. 

- Ő az. - suttogta Enzo. 

- Izana. - mondta mega elé Theo. 

Valami megváltozott.