Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hárman gyűltünk össze a szobámban. Daemon a kandallótól nem messze lévő karosszékben üldögélt, míg édesanyám az ablak mellett állt, és összefűzött ujjakkal vizslatta a Vörös Erőd onnan belátható részét. Jómagam mindkettejüktől egyforma távolságra, a helyiség közepén cövekeltem le, és épp azon morfondíroztam, miként hozakodjak elő a nevelőatyámmal közös tervvel.
Miután mindketten visszatértek a kikötőből, és meghallottam, amint a folyosón sétálva beszélgetnek, egyből kirohantam hozzájuk, és a szobámba invitáltam őket. Szó nélkül követtek, s bár édesanyám semmit nem mondott, biztosra vettem, hogy pontosan tudta, miről akarok vele beszélni.
Oly' kitartóan és hosszan hallgatott, hogy bizonytalanságot keltett bennem. Percekig tétlenül ácsorogtam, mielőtt a szemem sarkából Daemonra pillantottam volna. A férfi vállat vont, így tudatva velem, hogy édesanyám viselkedése nem elvitatható, ha tekintetbe vesszük a ránk váró diskurzus témáját, majd biztatása jeléül bólintott egyet.
– Anyám... – vágtam bele a hosszúnak szánt szónoklatba, de még a második szóig sem jutottam el, köszönhetően édesanyám kifakadásának. Mintha a hangom minden maradék önuralmát felszámolta volna, váratlanul felém pördült, és ingerült hadarásba kezdett.
– Fel nem foghatom, miért akarod ilyen elszántan megvalósítani Daemon borzalmas ötletét... Azaz hogyne érteném, hisz a végletekig elvakított az Aemond iránti rajongásod. Mindenáron hozzá akarsz menni, mit sem törődve azzal, hogy az a fiú ugyanolyan gyűlölködve néz rád, mint a nagyapja – csattant fel. – A trónigényed semmivel sem válik erősebbé azáltal, ha Aemond felesége leszel. Ha egy cseppet is őszinte lennél magadhoz, már rég tudatosult volna benned, hogy a boldogtalanságon kívül semmi más nem várhat rád Királyvárban. Minden nap el kellene viselned a Segítő rosszalló tekintetét, a várban lézengő, semmirekellő nemesek sutyorgásait, és egymagad lennél kénytelen megbirkózni a kimondott és kimondatlan támadásaikkal. Tényleg erre vágysz? Kiszolgáltatottságra és megalázottságra?
– Rhaenyra, kérlek, ne dramatizáld túl a helyzetet! – szólt közbe Daemon.
Édesanyám egyből leintette, még csak rá sem nézett. A tekintete mindvégig rajtam függött, és elképesztően átható volt. Az ujjaim ökölbe szorultak, a testtartásom egyenes maradt. Láttatni akartam, hogy eszemben sincs megfutamodni.
– Nem gondolkozol tisztán, Naehra! – szögezte le édesanyám. – Nem akarhatod azt, ami itt várna rád. A magányt, egy kényszerházasságot...
– Nem lenne kényszer. Vagyis részemről biztosan nem lenne az – vetettem közbe, nem kis megdöbbenést okozva neki.
Az arckifejezése őszinte értetlenséget tükrözött, amitől egy pillanatra összefacsarodott a szívem. A felismerés, miszerint Daemonnak igaza volt, amikor azt mondta, mindenkinél jobban ismer engem, egyúttal azt is tudatosította bennem, hogy még szeretett édesanyámnál is több fogalma volt a valódi érzéseimről. Ez pedig letaglózott, még ha a lelkem mélyén valószínűleg mindvégig tisztában voltam ezzel.
