Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Más esetben alig fértem volna a bőrömbe attól a lehetőségtől, hogy kettesben lehetek Aemonddal. Ha nem méricskélt volna úgy, mint egy megvetendő, hazudozós kis semmirekellőt, és nem a múltban elkövetett baklövéseim és a személyes sérelmei lettek volna porondon, örömteli perceket tölthettünk volna egymás társaságában. Azonban az édesanyám által tett ajánlat nemcsak felbőszítette, hanem olyan sebekbe hintett sót, amelyek mit sem gyógyultak a keletkezésük óta.
Rosszulesett felidézni az elmúlt éveket, és főleg azok az emlékek fájtak, amik ellen mindenkor tehetetlen voltam. Ezek közé tartozott nagyapa édesanyámmal szemben tanúsított kivételezése. A családon belül nyílt titoknak számított, hogy a király mindig is odaadóbban és elnézőbben viselkedett édesanyámmal, mint a többi gyermekével. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a tény, hogy még azután sem változtatott az öröklésen, hogy Aegon megszületett, holott sokan unszolták őt, hogy tegye semmissé azon korábbi döntését, miszerint női leszármazott is felülhet a Vastrónra.
Persze Aemondot sosem a trónöröklés mikéntje foglalkoztatta vagy bosszantotta. Mielőtt elveszítette volna az egyik szemét, vagyis a kapcsolatunk teljes felhőtlensége idején mindig azt mondta, neki egyetlen dolog számít: hogy a jövőnek, amit elképzelt magának, én is részese legyek. Azt akarta – mindketten azt akartuk –, hogy ha elég idősek leszünk hozzá, egybekeljünk. Sosem volt féltékeny, holott mindig tudta, hogy az apja által hozott törvény értelmében végül nem őrá és nem is Aegonra száll a korona, hanem énrám.
Akkoriban azért sem engem hibáztatott, hogy kevesebb odafigyelést kap a királytól, mint amennyit igényelt és megérdemelt volna. Bántotta a dolog, többször beszélgettünk is róla, mennyire elhanyagolva érzi magát, ha az apjáról van szó, de ha olykor rá is mutatott arra a személyre, akire neheztelt, az sosem én voltam, és nem is édesanyám, hanem maga Viserys.
Ám ahogy ott álltunk a Kistanács termében, a köztünk lévő feszültség pedig nőttön-nőtt, nemcsak Aemond számonkérésével és kifakadásával kellett szembenéznem, hanem azzal is, hogy már nem mások, hanem kizárólag én jelentettem minden bajának forrását. Mindenért engem okolt, függetlenül attól, jogos volt-e vagy sem. Tökéletes bűnbakká tett, és a legjobb elszenvedő alanyt jelentettem számára ahhoz, hogy az évek alatt feltorlódott dühének szabad folyást engedjen.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kísérletet teszek Aemond megnyugtatására, azonban a tekintete biztosított arról, hogy a próbálkozásom hiábavaló lenne. A szemében izzó tűz ellentétes hatást váltott ki: ahelyett, hogy meglágyította volna a szívemet, rábírva a hozzá intézett kedves, csitító szavak kimondására, fagyos páncélt emelt bennem. Az ereimben meghűlő vér elgémberítette a végtagjaimat, az elmém és az összes gondolatom rideg csendbe burkolózott. A gyengédség mindkettőnk részéről leigázott és hasznavehetetlen lett, és rövidesen száműzésre került a teremből.
Csak mi maradtunk: Aemond és én. Avagy a tűz és a jég. A tűz pedig tovább perzselte a megolvaszthatatlan jeget:
– Kisgyerekként azt hittük, ha elég kitartóan menetelünk te és anyád árnyékában, nekünk is jut majd apám szeretetéből, de kár volt ilyen sokat remélnünk. Miért is fordított volna rád kevesebb figyelmet az apám, amikor még én sem tudtam ellenállni neked? – tette fel a költői kérdést Aemond. – Úgy loholtam utánad, mint egy szánalmas bolond. Ha arra kértél volna, hogy merjem ki a tengert egy ócska kanállal, megtettem volna, mert abban a hitben éltem, hogy ugyanolyan fontosak vagyunk egymás számára. Persze ez sem volt igaz.
