Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A búcsúzás nem nyúlt hosszúra és nem volt teljes. Viserys király betegségéből fakadó, hirtelen felerősödő gyengesége nem engedte meg, hogy elhagyja a szobáját, sőt Ser Otto elmondása szerint annyit rosszabbodott az állapota az eljegyzésünkkel kapcsolatos tanácskozás óta, hogy sürgősen le kellett pihennie – emiatt arra sem volt lehetőség, hogy a lakrészében fogadjon minket.
Kételkedtem a Segítő őszinteségében, és ahogy édesanyámra meg Daemonra pillantottam, nyilvánvalóvá vált, hogy ők sem hittek neki, mindenesetre egyikünk sem vetemedett arra, hogy nyíltan megkérdőjelezze Otto Hightower szavahihetőségét. Ugyan Daemon bizalmatlan mosolyt öltve megcsóválta a fejét a Segítő szavai hallatán, ennél több figyelmet ő sem szentelt az ügynek.
Nem azért, mert tartott a zöldektől, elvégre Daemon vakmerősége nem ismert határokat. Inkább arra következtettem, hogy mindenki számára kellően átlátszónak titulálta a Segítő szavait ahhoz, hogy külön kihangsúlyozandónak ítélje meg őket.
Ha tehette, valószínűleg Ser Otto is másutt ténykedett volna. Csak a formalitás és a hamis magyarázkodás kedvéért volt jelen, semmi másért, ám Aegontól még ennyire sem tellett. Igazából meg sem lepett, hogy egyéb elfoglaltságot talált. A délelőtti szóváltásunk alkalmával bizonyára eléggé megsértettem ahhoz, hogy a mértéktelen borvedelést válassza helyettünk.
Nem tetszett, hogy olyan gyakran lerészegedett, hisz gyakorlatilag egyetlen napot sem bírt ki anélkül, hogy bódultságba igya magát, annyi előny azért származott belőle, hogy kimaradt a búcsúzkodásból. Ami kevésbé tetszett, hogy a bátyjához hasonlóan Aemond sem tűnt fel. Reménykedtem benne, hogy még egyszer láthatom, mielőtt visszatérünk Sárkánykőre, ám sajnos nem így történt.
Nem kérdeztem rá hangosan a hollétére, azonban a királyné láthatta rajtam a csalódottságot, ugyanis egy félmondat erejéig kitért Aemondra: azzal vigasztalt, hogy a fiának bokros teendői akadtak a gyakorlótéren. Pont olyan hazug válasznak véltem, mint az apja Viserysre vonatkozó állításait, de elintéztem egy bólintással.
Ha Aemond úgy döntött, nem akar többet látni aznap, kelletlenül ugyan, de elfogadtam. Bizonyos mértékig meg is értettem, hisz meglehetősen sűrű volt a reggelünk ahhoz, hogy zavarodottságot és kérdéseket ébresszen benne – akárcsak bennem.
Miután a királyné kifejezte abbéli reményét, hogy rövidesen újból egy asztalhoz üljön az egész család, hajóra szálltunk. Hosszú út állt előttünk, amihez nem igazán fűlött a fogam, így azzal istápoltam magam, hogy nemsokára ismét láthatom szeretett sárkányomat, Segarth-ot. Rég repültünk már együtt, ezért nem is volt kérdés, mi lesz a partraszállás utáni első teendőm.
A végtelennek tűnő, szerencsére malőrmentes utazást követően szép időben, virradat után nem sokkal kötöttünk ki a Feketevíz-öbölben. Az egyesek által sötétnek és zordnak mondott vár látványa megmelengette a szívemet, és végre úgy éreztem, hazaértem.
