Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Luke-kal folytatott beszélgetés nem múlt el nyom nélkül. Az aggodalom, amelyet a szavai keltettek bennem, a sárkányodúkig tartó út végére ugyan elcsitult valamelyest, de nem szűnt meg létezni. A közénk ékelődő csend lelombozott és töprengésre késztetett, ám azt nem hagytam, hogy a Segarth-tal való újbóli találkozás derűs pillanatára is árnyékot vessen.
Hatalmas izgatottság fogott el. Legszívesebben fejvesztve odarohantam volna szeretett szárnyasomhoz, azonban nem feledkezhettem meg róla, hogy egy fenevadat készültem megközelíteni, nem egy jámbor kiskutyát. Nem számított, hogy együtt cseperedtünk fel, attól még egy tűzokádó sárkányról volt szó, aki hatalmas, fekete fogaival egy szempillantás alatt kettéroppanthatott volna.
Törekedtem rá, hogy ne ijesszem meg és bőszítsem fel, valamint arra is elég időt akartam hagyni neki, hogy megismerjen a félhomályban. A viszontlátás öröme heves dobogásra késztette a szívemet, az arcomra levakarhatatlan vigyor költözött.
Segarth részéről szintúgy nem maradt el a lelkesedés. Arany szempárja lenyűgözően csillogott a barlang falára erősített fáklyák fényében, és amint rájött, hogy visszatértem hozzá, nyughatatlan ficánkolásba kezdett. Fel-alá lépdelt, amennyire az odú szélessége engedte, a szárnyait suhogtatta, a torkából pedig újra meg újra éles hang tört fel. Ha valaki megkért volna rá, hogy fogalmazzam meg, miként fejezi ki a boldogságát egy sárkány, Segarth egy ilyen pillanatát írtam volna körül.
Megkértem a sárkányőröket, hogy készítsék fel hű fenevadamat a repüléshez, s míg ők azon dolgoztak, hogy teljesítsék a rájuk bízott feladatot, én megálltam Segarth fejénél, és hosszú simításokkal jutalmaztam az orrnyergét. Tudta, mi vár ránk, és úgy tűnt, akárcsak én, úgy ő is alig bírta türelemmel. Minden repüléssel szabadságot szereztünk magunknak, és miközben a felhőknél is magasabbra szálltunk, a köztünk lévő kötelék is egyre erősebbé vált.
Miután Segarth felszerelésének az utolsó eleme is a helyére került, a sárkányőrök kíséretében elhagytuk az odút. Mire nyeregbe szálltam, Luke és Arrax is felbukkant a barlang bejáratánál. Az öcsém felém biccentett és elmosolyodott, majd hamar felült Arraxra. Elismeréssel néztem, amint biztos kézzel rámarkolt a gyeplőre, és magamban megállapítottam, milyen remek összhang van az öcsém és a sárkánya közt.
Gyengéden megpaskoltam Segarth alkonysárga pikkelyekkel fedett nyakát. Elővettem a nagyrészt Daemontól elsajátított valyr nyelvtudásomat, kissé előrehajoltam, felkészülve a sárkányom heves megiramodására, és mindössze egyetlen utasítást adtam az alattam lévő fenevadnak:
– Sōvēs, Segarth! – A sárkány pedig, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna, döngő léptekkel nekiindult a hozzánk legközelebb lévő sziklaperemnek, teljes szélességében kitárta a szárnyait, és amint lendületbe került, elrugaszkodott a földtől.
Ezalatt Luke sem tétlenkedett: nem sokkal később már ő is a magasban volt. A két sárkány iszonyatos tempót diktált: a szárnyukkal hevesen csapdostak, mind feljebb törve. Segarth méretéből fakadóan némi előnnyel bírt Arraxszal szemben. Nem különböztek túlságosan, hisz csak pár év volt közöttük, de a közös repülések alkalmával mindig Segarth-ot kellett lassabb tempóra ösztönözni. Noha Arrax életrevaló és fürge volt, bármilyen ügyesen használta a szárnyait, Segarth-ot nem tudta megelőzni.
