Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Vörös Erődhöz közeledve némi izgatottság fogott el. Nem tartottam magam túl nagy szenzációnak, ráadásul alig pár nap telt el az utolsó ittlétem óta, mégis úgy éreztem, mint aki évek óta először teszi be a lábát a király székhelyére. Kicsit ironikusnak tartottam, hogy rövid időn belül másodszor kerültem ebbe a helyzetbe, s egyúttal az Erődben lézengők figyelmének középpontjába. Ráadásul ezúttal a szüleim és a testvéreim nélkül kellett szembenéznem az engem vizslató, hol lopott, hol egészen átható pillantásokkal.
Örültem volna, ha csakúgy, mint legutóbb, most is Caswell nagyúr fogad engem, azért meg még hálásabb lettem volna, ha Ser Harrold siet hozzám azzal a kijelentéssel, miszerint őrá bízták, hogy elkísérjen a lakrészemig. A kívánalmaimon túlmutató, egyszersmind keserű valóság azonban hamar figyelmeztetett, hogy a legtöbb, amit remélhetek, hogy nem Ser Criston Cole cövekel le előttem – nos, ez legalább megvalósult.
– Naehra hercegnő – szólított meg egy, a Királyi Testőrség egyenruháját viselő férfi. Hosszan fejet hajtott, én pedig az indokoltnál szélesebb mosollyal üdvözöltem őt. Túlságosan boldoggá tett, hogy nem Ser Criston örökösen fancsali képével kellett megint szembenéznem. Belőle a kevés is sok volt. – A nevem Erryk Cargyll. Az én feladatom, hogy vigyázzak önre, míg Királyvárban tartózkodik.
Rendeztem a vonásaimat, a mosoly lassan lehervadt az arcomról.
– Szabad tudnom, ki rótta önre ezt a kötelezettséget?
– Ser Otto Hightower, hercegnő – felelte készségesen.
Jobb híján aprót biccentettem. Sejtettem, hogy nem maradok felügyelet nélkül, sőt le mertem volna fogadni, hogy ha nem a királyné, akkor a Segítő fog gondoskodni arról, hogy tudtán kívül egyetlen lépést se tehessek. Édesanyám és Daemon is figyelmeztetett, hogy a kizárólagos hely, ahol javarészt egyedül lehetek, nem lesz más, mint a hálótermem.
– Épp Maegor Erődjébe tartok, hogy elfoglaljam a lakrészemet – közöltem a Serrel. – Elkísér?
– Örömmel, hercegnő, de attól tartok, előtte tennünk kell egy kis kitérőt.
– Miféle kitérőt?
– A Segítő Tornyába. Ser Otto látni kívánja önt, és kifejezetten meghagyta, hogy még azelőtt vezessem a színe elé, mielőtt berendezkedne a hálótermében.
Botorság lett volna részemről, ha máris hadakozni kezdek. Ugyan szemernyi kedvem sem volt egy légtérben tartózkodni a Segítővel, lefolytatni vele egy beszélgetést még nem jelentette azt, hogy feladnám az önállóságomat. Nem akartam, hogy azt higgye, félek tőle, és emiatt jelentéktelen senkinek könyveljen el – nyilván az ellenkezőjére sem vágytam, azaz arra, hogy túlságosan kitüntessen a figyelmével. Épp elég volt, hogy a védelmem ürügyén mellém rendelte az egyik kémjét.
Ser Erryk árnyékként követett, és mindaddig nem volt hajlandó három lépésnél nagyobb távolságot tartani tőlem, amíg meg nem érkeztünk a Segítő Tornyába. Amint az ajtónállója közölte vele, hogy megérkeztem, rögvest fogadott. Megköszönte Ser Erryknek, hogy gondomat viselte, majd távozásra kérte fel, így hamarosan már csak ketten tartózkodtunk a díszes kis teremben.
