IN FLAMES - Égess el!

Negyedik fejezet

Harvey behajtott a csendes, kertvárosi utcába délután. Bosszantotta, ami az iskolában történt. Nem bírta elfelejteni azt az idióta Billyt. Persze, ő csak egy átlag srác volt, aki szeret kötekedni, igen, tudta. De azt nem tudta, hogy miért pont Dustint találta meg.
Balfék.

Örült volna, ha valaki mással szórakozik. Az se érdekelte volna, ha azt a diákot minden áldott nap kékre veri. Megállt a felhajtón, és kiszállt a Chevroletből, de úgy kellett becsapnia az ajtaját, mint egy kerti klotyóét.
Erre futotta, mi? Egy százéves tragacs. Igazi átlagemberre vall.

Majd' kiugrott a bőréből, miután puhatolózott Jennetnél, és elég információt begyűjtött. Jobban féltette a fiút, mint egy hatezer karátos aranyláncot. Belépett a házba, ledobta a cipőjét a nappaliban, ahol azonnal a konyhablokkhoz fordult, és a hangosan zúgó hűtőből kivett egy üveg hideg, szénsavmentes vizet. Jó nagy kortyokkal ivott belőle, mert már szinte porzott a torka. Odakint hőség tombolt, és hiába húzta le az ablakot idefelé jövet, onnan is csak a langyos szél csapta meg. Az izgatottságtól még melegebbnek érezte a légkondi nélküli házat. Nem bírt lenyugodni.
Visszarakta a maradék vizet a hűtőbe, aztán bezárta, és egy darabig nézte a családi fotókat, amiket hűtőmágnesek fogtak oda. Barna hajú nő, hatéves fiú...
Szép kis alibi.

Harvey forgatta a szemét, aztán kigombolta inge felső gombjait a kanapé felé battyogva. Hátradőlt, és kihúzta a mobilt a zsebéből.
– Itt vagy? – szólt bele.
– Mondtam már, hogy ne keress fényes nappal.
– Megvan a tízes.
– Hogy?
– Nem is kellett a nagyszülei közelébe kerülnöm, hogy megtaláljam. Besétált az iskolába.
– Biztos, hogy ő áll az Amerikai-esemény mögött?
– Száz százalék, hogy ő a tízes. Minden eddigi infó összevág. A kanadai nagyszülők, furcsa esemény, az elkövető eltűnt. Igen, mert idejött. Vagy ide küldte valaki. Azt hitték itt, az isten háta mögött biztonságban lesz, de én már vártam rá. Az elvált, szomorú apuka szerepében, aki senkivel se akar ismerkedni.
– Barátkozz össze vele Jason, és hozd el nekem!
– Bízhatsz bennem.

*

Dustin belépett az ajtón, aggódott, mert sejtette, hogy az anyja már otthon van. Besandított a konyhába. Pár percig nem köszönt, szégyellte, hogy megint tönkretett valamit.
Mary a konyhaszekrényben keresgélt, kötényt viselt otthoni nyári ruháján, hullámos, barna haját jól összefogta, mielőtt nekiállt vacsorát csinálni. Megfordult, és észrevette a megszeppent Dustint.
A fiú hallgatott, amíg az anyja odasétált hozzá, majd amint a szemébe nézett rögtön megszólalt:
– Bocsánat a függöny miatt.
– Semmi baj, kicsim.
– Feltűnő vagyok. El fognak jönni értem, anya. Ma megégettem egy diákot.
– Ó, légy óvatosabb!
– Nem bírom ezt sokáig, tisztában vagy vele. Egy végleges megoldásra van szükség, mert a rejtőzködés nem elég.
– Kitalálunk valamit.
– Borzasztó álmokat élek át este. Azt álmodom, hogy elveszik a képességemet. Bedugnak egy börtönbe, és kiszívják egy injekciós tűvel.
– Kicsim, figyelj rám! – Mary a két tenyerébe fogta a fia arcát, és adott egy csókot a homlokára. – Itt vagyok és megvédelek bármitől. Ez egy átmeneti állapot.
– Tudod, hogy nem lesz az, ha sokáig húzom.
Dustin átölelte az anyját, és nagyon szorította. Nemcsak a képességétől félt, hanem azoktól is, akik emiatt követték. Álltalában úgy tett, mintha nem létezne. Barátai se lehettek, nehogy véletlenül valaki közelebb kerüljön hozzá, és kikotyogja a titkát. Úgy érezte, hogy sehol sincs biztonságban.
– Ma egy fiú elhívott kosarazni – mondta.
– Fiú? – döbbent meg Mary.
– Barátkozni akar velem. Furcsa. Mi van, ha közéjük tartozik? Azokhoz, akik elvinnének.
– Nem árt óvatosnak lenni. Ismerkedjetek, és ha kiderítesz valamit, akkor azonnal cselekszünk.
Dustint bántotta, hogy csak teher, amióta megszületett. Nyolcéves volt, amikor az anyja mesélt neki a különleges emberekről, olyanokról, mint ő. Megtanította arra, hogy ha valaki más, azt gyakran bántani akarják. Megtanította elbújni, úgy csinálni, mintha átlagos volna, sőt, mintha egy szellem volna. Megtanította félni. Amíg nem történt semmi rossz, addig az apja is vigyázott rá. Sokáig magántanuló volt otthon. Azért nem járt általános iskolába, mert szívbeteg, de aztán nem kapták meg az orvosi papírt kenőpénzért. A gimnáziumba be kellett járnia, és úgy tennie, akárcsak egy árnyék a sarokban.
Így is baj lett...
Dustin átöltözött. Atlétát és térdnadrágot vett fel. Így jártak az itteni fiúk, és nem állt szándékában kilógni a sorból.
Szépen rendbe tartotta a szobáját: fakeretes ágyán élénkzöld (új) ágynemű feküdt kisimítva, az ablak alatt lévő foteljának karfáján alváshoz használt póló feküdt összehajtva.
A gardrób ajtajának belső felén lévő hosszú és széles tükörben figyelte, hogy fest. Megigazította a haját, de sehogy se tetszett neki.
Nem randira készülsz! – emlékeztette magát. – A haveroddal fogsz kosarazni.

Izgatottság bizsergett a mellkasában. Samen járt az esze, és azon a szépfiús mosolyán. Majdnem elmosolyodott ő is, és feltűnt neki, hogy teljesen elpirul, ezért bezárta az ajtót.
Nem teheted ez, te hülye! Ne, ne is álmodozz erről!

Azonban nem bírt ellenállni a késztetésnek. A srácnak kellemes, férfiasan szúrós illata volt, ami a mosdóban teljesen elkápráztatta. Rettentően izzadt a tenyere az izgatottságtól, és akkora görcs nyomta a hasát, mintha egy jókora szikla volna benne. De mindenképp tudnia kellett, hogy mit akar tőle Sam.