IN FLAMES - Égess el!

Tizenkettedik fejezet

Az eseményt megelőzően Dustin seattle-i lakásukban várta, hogy az apja hazaérjen. A férfi megígérte, hogy munka után elmennek sétálni a kikötőbe. Paul gondnokként dolgozott egy gimnáziumban. Ritkán csináltak apa-fia programot, vagy bármilyen családi kirándulást. A város egyik eldugott részén laktak, egy eldugott földszinti lyukban, az ablakon ráccsal és folyton kulcsra zárt ajtóval.
Dustin nem kapott kulcsot, mert nem hagyhatta el az otthonát egyedül. A szülei nem bocsátották volna meg maguknak, ha baja esik, elrabolják, esetleg önszántából elszökik. Butaságnak tartotta ezeket, bár a kanapén térdelve, a támlán könyökölve unottan, azért eszébe jutott, hogy milyen jó volna nemcsak bámulni kifelé az ablakon, hanem kint lenni, esetleg egy baráttal. Az anyja alkalmi munkákat vállalt, akkor épp távol volt, az apja pedig késett. Ismét eltöltötte a magány a régi bútorokkal teli, fehér falú szobában, ahol egyetlen hangként csupán az óra kattogott. Felsóhajtott a piszkos párkányhoz tolt díványon. A sűrű mintázatú függöny miatt az emberek árnyaknak tűntek számára, a rácsok még inkább eltakarták előle a külvilágban zajló dolgokat. Őt se nagyon látta senki, talán csak a feje tetejét vették volna észre, ha bárkit is érdekelt volna. De senkit se érdekelt. Csak az járt a fejében, hogy az apja ígéretet tett, és mivel még mindig nem érkezett meg, attól félt, neki kicsit se fontos a séta, nem akarja vele tölteni az idejét. Annyira örült volna a társaságának, bár igazság szerint sok más ember társaságának is, például az osztálytársainak, ám azoknak, akik nem kötnek bele, nem verik meg év közben egyszer se. Rengeteg tanítási napot kihagyott betegségre hivatkozva, tavaly még nem járt iskolába, és tudta, pont ezért kínozza egyedüllét. Esélye se volt beilleszkedni. Gyakran álmodozott arról, hogy egyszer megismer egy fiút, aki szereti majd, és megfogja a kezét is, bár ez abszurdnak tűnt. Ahhoz, hogy megtörténjen vele, el kellett volna hagynia a házat. Nemrég kapott egy mobilt, amin keresztül kereshetett volna barátokat, viszont a szülei megtiltották, hogy fent legyen a közösségi oldalakon. Ennyire elszigetelve nem csodálkozott azon, hogy senki se kedveli.
Bekapcsolhatta volna a tévét, esetleg hallgathatott volna zenét, de semmihez se volt kedve. Úgy érezte, hogy nem figyelnek rá, lényegtelen a létezése. Azonban az ajtóban forduló kulcs hangjára felemelte a tekintetét, aztán megpillantva az apját izgatottan kelt le a kanapéról.
– Ne haragudj, hogy késtem – mondta Paul. Fakó fekete hajában néhány ősz szál fehérlett, az arca pont ugyanolyan hosszúkás volt, mint a fiának. Ráncok jelentek meg a szeme mellett, amikor rámosolygott, de ez a mosoly elég erőltetettnek tűnt. – Máris mehetünk.
Dustin bólintott, majd cipőt húzott. Az utcán sétálva fellélegzett, a szó szoros értelmében. Fájdalom hasogatta a homlokát a bezártságtól és a levegő hiányától, egészen ki is sápadt. Nem szólt az apjához, mert az út nagy részét busszal tették meg, és zavarta a tömeg. Kényelmetlenül érezte magát idegenek között, folyton azt hitte, hogy bámulják.
Leszálltak, és az égre nézett, ahol az alkony piros fénye néhány sötét felhőre vetült. A feltámadó szél meglibbentette a frufruját, és a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek mintha bizseregtek volna. Érezte a bőre alatt, hogy csúnya vihar készül. A parkban haladva lelki szemei előtt látta az odafent összecsapó villámokat.
Nemsokára bekövetkezik, tudom.

– Otthon is elmondhattad volna, amit akarsz – közölte Paul, amikor a kikötőbe értek, és már őt is aggasztotta a közelgő eső.
– Ezt nem mondhatom el otthon, jobb helyen kell.
Dustin felvette a kapucnit, majd a pulóvere zsebébe dugta a kezét, és csak a stég barna deszkáit figyelte. Furcsa izgatottság marta a gyomrát, a szíve is nagyokat dobbant.
– Siess! – sürgette Paul.
Dustin nem szerette, ha az apja ennyire rideg, bár sose viselkedett kedvesebben vele. A férfi még csak felé se fordult, helyette a tó hatalmas hullámait bámulta, amik dühösen, hangosan csapódtak a kikötött vitorlásokhoz, egymáshoz lökve azokat, mint a játékszereket.
– Nemsokára esni fog, Dustin, gyerünk!
– Meleg vagyok.
– Mi van? – ekkor már ránézett.
– A fiúkat szeretem.
– Csodálatos – ironizált Paul a fejét csóválva.
Ezután csendben álltak ott, tapinthatóvá vált a feszültség köztük. Dustint máris idegesítette a helyzet. Régóta nyomta a lelkét ez a dolog, és mindenképp meg akarta osztani az apjával, főleg azért, mert annyira messze voltak egymástól. Abban bízott, az őszinteség és az, hogy megnyílik közelebb hozza őket, és nem ronthat a kapcsolatukon, hisz ahhoz jónak kellene lennie. Folytatni szerette volna a beszélgetést, azonban nem tudta, hogyan tegye. Olyan sokáig hallgattak, hogy arra eszmélt, a lámpák felkapcsolódnak, a nap pedig beleereszkedik a tóba. Egy vízcsepp hullott az arcára, de még csak ki se mondta, zuhogni kezdett az eső:
– Menjünk!
Dustin összerezzent, amikor nagyot dörgött az ég és villámok cikáztak át a gyülekező felhőkön. Zilált tekintettel nézett szét, és rengeteg embert vett észre menekülni a vihar elől. Libabőrös lett a pulóver alatt, fázott az ázott ruhákban.
Futni kezdtek az apjával, de Dustin már akkor sejtette, hogy nem fogják elhagyni időben a parkot. A teste bizsergett, a villámok hangja pedig háromszorosára nőtt a fülében. Még a kikötőben jártak amikor megjelent a kék aura körülötte, megfordult. A hangosan csörömpölő eső sűrűn zúdult alá, az apját is alig látta tőle.
– Miért álltál meg?! – kiabálta Paul.
– A következő hozzám jön majd!
Dustin félig mégis tévedett. Akkorát dörgött az ég, hogy úgy érezte, mintha mellkason vágták volna egy súlyos kővel. Rátört a hányinger is. Ekkor már biztos volt abban, hogy nem ő lesz a célpont, habár miatta fog lecsapni, mert idevonzza. Odasietett a pár méterre várakozó apjához, és meglökte.
Dustin felemelte a karját, így a villám a tenyerébe csapott bele, éles fájdalomként hasítva végig a csontjain, egészen a válláig. Felüvöltött. A szeméből patakokban folytak a forró könnyek. Minden porcikája sajgott, mintha a rettentő gyorsasággal áramló vére égetné belülről. Térdre rogyott kimerülten nyögve, az arcát behálózó hajszálerek megtöltődtek energiával, és kéken felvillantak. A vízen, ami beterítette a stéget, a hajókat és a fákat, pattogó, szikrázó és ezüstösen csillogó fények cikáztak. A fák törzsén is felfutottak, és mire a lombkoronához értek úgy felerősödtek, hogy az ágak és a levelek lángba borultak.
A park egyre homályosabbá vált Dustin körül, elernyedtek a végtagjai. Próbált felállni, de ismét térdre esett, négykézlábra ereszkedve kémlelt körbe. Észrevette a kiégett lámpákat, a mindenfelé szétágazó, sercegő fényeket. Jajgatást hallott, erre lassan előre fordult, és megpillantotta az apját fekve rázkódni a nedves földön. Az ijedtségtől kitisztultak az érzékszervei; a hajók, épületek és a növények kontúrvonalai kiélesedtek, a szél az orrába sodorta a sárszagot. Vett egy mély levegőt ráparancsolva magára, hogy hagyja abba. A fények egy másodperc alatt megszűntek, csupán a fák lombjait falta tovább a tűz megvilágítva az éjszakát és az addigra lecsillapodott, szitáló esőt.
Dustin vacogva mászott oda az apjához.
– Ne haragudj! – nyúlt volna felé, de félúton megtorpant a keze. A könnyei ezúttal nagy cseppekben csorogtak az ajkára.
Paul zihálva terült el, de már nem rázkódott. Dustin hirtelen elkapta a tekintetét, hangosan öklendezett, végül keserű íz marta végig a torkát, miközben a kopott deszkákra hányt. Pánik tört rá a mellkasát tapogatva, nem bírt lélegezni, hiába akart. Arra lett figyelmes, hogy az apja megragadja a csuklóját és a tenyerét rásimítja a saját nyakára.
– Miután végeztél – kezdte a férfi rekedt, halk hangon –, menekülj!