IN FLAMES - Égess el!

Tizennegyedik fejezet

Dustin a dalra emlékezett, amit a nagyszülei tanítottak neki kiskorában. Nyugalommal töltötte el, ha felidézte azt a pár sort az angyalról. Az ágyon feküdt, és dúdolva bámulta a mennyezetet, hasán összekulcsolt ujjai remegtek, ahogy a düh egyre erősebb sodrása kezdte elárasztani az elméjét. Csak rövid ideig segített a dal, mert közben felvillantak a képek az agyában az anyja sárban fekvő, mozdulatlan testéről, és amikor először meglátta belehasított a borzongtató félelem, hogy nem él. Újra érezte a jéghideg esőt, ami beterítette a ruháját, nedvessé tette a bőrét. Átfutott rajta egy gyenge rángás, egészen a lábfejétől az álláig, nyelt is egy nagyot. A harag okozta az önkéntelen mozdulatot, amit elfojtott magában, próbált elrejteni jó mélyre, a lelke legsötétebb bugyraiba. Néha az egész világra haragudott, Billy és a hozzá hasonló idióták miatt. Néha meg csak magára. Elsősorban azért, mert nem értette, hogy miért kapott különleges erőt, ha semmire se használhatja, ha nem hagyhatja kibontakozni, nőni, elárasztani a legkisebb vénájától a legvastagabb ütőérig. Szerette az érzést? Ha belegondolt, akkor rájött, hogy igenis szereti, a fájdalom ellenére, a könnyek ellenére. Hisz, ez volt ő, talán nem is ember, egy annál erősebb, pusztítóbb valami a csontjaiba, húsába zárva. Azon tűnődött, hogy meddig kell menekülnie? Meddig kell kordában tartania azt a szörnyet, ami benne lakozik? És harapja, rágja, felemészti. Felemelte a kezét, és vékony, gyerekes ujjai között egy percig még látta a nagyszülei régi bútorokkal berendezett vendégszobáját, ám gyorsan bizsergés áradt szét a tenyerében, az energia felforrósodott, végül kék láng formájában összpontosult az egész kézfején. Ez nem fájt Dustinnak, kevés energiát használt, és épp csak simogatta a bőre alatt. Tudta használni az erőt, efelől nem volt kétsége, kiskora óta ismerte az áldást, bár sokszor átokként élte meg, csupán elfojtotta, elbújtatta az átlagos fiú képe mögé. Már abban is biztos volt, hogy dühösen se uralkodik el rajta. Ha igazán őszinte akart lenni magával, akkor bevallotta, hogy nem véletlenül bántotta Billyt. Arra vágyott, hogy égjen meg. Pont, mint a katona. Gyilkos vagyok? – futott végig az agyán a kérdés.
Emlékezett egy délelőttre, még kiskorából. Az ablaknál állt, akár kamaszként, és figyelte az iskolából hazafelé sétáló korabeli gyerekeket. A saját kiáltását hallotta a fülében: Ott a helyed velük! Az üvöltés egyszerre fájdalomként és az izmait megfeszítő haragként csapott belé, és a lábáig hasított. Mary sikoltott a háta mögött, erre ijedten megfordult. Az anyja rámordult, de először nem értette, hogy mi a baj. Aztán lenézett, és csupasz lábfejét felemelve vette észre, hogy a parketta sötétbarnára, néhol feketére égett alatta.
– Ezerszer megmondtam, hogy fogd vissza magad! – szólt rá Mary.
Dustin újra elismételte ezt a mondatot a vendégszobában figyelve az ujjain táncoló kicsi lángokat. Visszafogta magát. Azóta is ezen igyekszik. Pedig a lángok gyönyörűen csillantak a napfényben, látszott, hogy folyamatosan árad beléjük az elektromosság, néhol világosabb árnyalat villant fel bennük. Dustin mindig elcsodálkozott rajta, és ha egyedül volt szerette fürkészni. Ilyenkor sose jutott eszébe, hogy bántson valakit. De mi a helyzet Billyvel? Ökölbe szorította a kezét, és le szeretett volna menni a lelke legmélyére, a legsötétebb titkok közé.
Mit érzek, ha Billy belém köt?

Ahányszor megragadta, rángatta, nem eresztette és megütötte, az anyja szavait hallotta újra meg újra: fogd vissza, fogd vissza. Fogd vissza, aki te vagy. Nem akarta megölni Billyt, csupán megleckéztetni. És a katona? Őt bántani akarta. Őszintén bántani. És bár tudta, hogy az életébe kerülhet, akkor is kiadott mindent, amit éretlen kamasz teste engedett. Kiadta az agyát, az érzelmeit gúzsba kötő frusztrációját. A katona pedig belehalt ebbe. Elmerengett, a látása elhomályosult, kis híján elbóbiskolt. Őrült kínt okozott megölnie a pasast, szinte szétrepedtek a csontjai, lüktetve sajogtak az izmai. De kellett neki. Kellett neki egy perc feloldozás. Amit a harag táplált. A halvány düh, mert igenis halvány volt ahhoz képest, ami az összes napon vele tartott, esténként mellette aludt, és úgy ölelte álmában, mintha fojtogatná. Rájött, hogy nem akarta megölni a katonát, vagyis nem a gyilkolás ösztönözte, sokkal inkább a szabadság.
Szabadság.

Eszébe jutott az angyal, az a furcsa dal róla, ami folyton azt sugallta felé, hogy létezik számára remény. A dal arról mesélt, hogy van valahol egy hely, ahol többé semmi se bántja.
Dustinra világított az erős, meleg, piros napfény. A nagy töprengésben észre se vette, hogy kezd lemenni a nap. Felült, és figyelte egy darabig az ablakon át az utca túloldalán álló házakat, és a tetők felett vöröslő alkonyt. Nemsokára találkozni fog Sammel, ez pedig eltöltötte egy addig ismeretlen érzéssel. Jól tudta, hogy létezik az érzés, de önmagában eddig sose tapasztalta ennek jeleit: az összeszorult gyomrot, a hevesen dobogó szívet, meg a fejében azt az őrült zavartságot, a bevillanó mézes-mázas gondolatokat. Különösen sokat álmodozott a fiúról, annak ellenére, hogy nem állt szándékában. Imádta a csókját. Ajka puha volt, mozdulata kellemes és furcsán megnyugtató. Mintha Sam a közelségével taszított volna rajta egyet átlökve egy másik, különös és boldogsággal teli világba. Ott a kínokat felhők takarták, és gyönyörű napfény érte Dustint, pont olyan, akárcsak a piros naplemente.
Nem tudta, hogy mit szeretne tőle, kíváncsivá tette a találkozó. Sam egy izgalmas, érdekes, kalandokat tartogató része lett az életének. Lezuhanyozott, ezúttal kerülte a feketét, világoskék pólót húzott és térdig érő szürke farmert. Úgy befújta magát, hogy az illattól kapart a torka. Elmondta a nagyapjának, hogy egy barátjához megy, és nem tudja mikor jön haza, ezért kapott egy kulcsot a bejárati ajtóhoz.
A kellemes éjszakában sétált, nyári öltözéke tökéletesen illett hozzá. Minél közelebb ért a házhoz, annál jobban fájt a hasa, de a kicsit maró érzés örömöt okozott. Egy részben félt is, viszont nem Samtől, bár először azt hitte. Amikor a WC-ben voltak tartott tőle, ám azóta rájött, hogy a félelmet nem a fiú okozza, helyette a saját reakciói. Előhozta egy addig rejtőzködő énjét, a mosolygós srácot, aki folyton elpirul. Nem ismerte őt, semmit se sejtett a létezéséről. Végülis szerette ezt az énjét, viszont csak Sam volt képes előcsalogatni belőle.
Nem fájt már Billy ütése, épphogy egy halvány lila folt maradt belőle. Dustin a régi otthonához érve meg is felejtkezett róla. Azon tűnődött, hogy Sam vajon mit vett fel.
Ha atlétát, akkor abba belehalok. Istenem, ölj meg!

A gondolat korántsem volt annyira elkeseredett, mint amilyennek a szavak tükrözik. Tényleg úgy érezte, hogy bele fog halni, ha megpillantja a feszes izmokat, a gyönyörű sima bőrt, és aggódott, mert ezek akár látványos reakciót is kiválthatnak. Nem véletlenül viselt szűk farmert, leszorítja az ágyékát, ha szükséges lesz. Azonban ennél jobb nem történhetett vele. Bele is halt volna szívesen a szerelembe.
Nyomasztotta az állott szag és a félhomály belépve az ajtón, mert felidézték az itt történt rettenetes eseményeket. A kulcscsomóját visszacsúsztatta a farzsebébe. Sóhajtott egy nagyot, és elindult a hátsó udvar felé, valami azt súgta neki, hogy Sam ott vár rá, biztosan megkerülte az épületet.
A torkában dobogó szívvel ment ki a teraszra, és nem tévedett, Sam a hintaágyon ült, majd megpillantva őt felkelt. Szerencsére hanyagolta az atlétát, ezúttal könnyű anyagú hosszú ujjú pulóvert viselt, de az izmok így is kidomborodtak a karján.
Dustin előtte állva észrevette a szemén meg a mosolyán, hogy örül az érkezésének. Persze, hogy örül – gondolta. – Nem véletlenül csókolgatott a WC-ben. Igazság szerint nem volt túl gyors a közeledés, és arra vágyott, hogy csókolja meg újra. Majd megpróbálja leküzdeni a félénkséget.
– Itt feltűnőek vagyunk, szerinted? – kérdezte Sam zsebre dugott kézzel, félig leengedett csípővel, ettől a beállástól nagyon menő lett.
Dustin mély levegőt véve beszívta a srác szúrós, parfümös illatát, és ekkor döbbent rá, hogy pont ennyire befújta magát ő is. Most olyan boldog volt, mint még sose. Kicsit megszédült, mert már érezte, ahogy átkerül abba a bizonyos varázsvilágba. Sőt, rég bekövetkezett, amikor a tekintetük összefonódott felfedezve egymást pár perce.
– Az attól függ, hogy mit akarunk eltitkolni – válaszolt nemsokára. Tudta, hogy hamarabb kellett volna, bár úgy tűnt, hogy Samnek sincs ellenére a csend és a szemezés.
– Ha minden jól megy, akkor nagy buli lesz. – A magas kerítést, a fákat és a sűrű bokrokat nézte. – Talán nem fognak kiszúrni minket.
Dustin összeráncolta a homlokát gyanakvóan, és még kíváncsibb lett. Sam ledobta a hátizsákját a fűbe. Lehajolt, és elővette belőle az ajándékot, amin hosszú órákon át dolgozott.
– Apa is segített megcsinálni – mondta.
Dustin zavarttá vált, nem tudta, hogy mit válaszoljon a fekete kesztyű láttán.
– Nem fázik a kezem – szólalt meg.
Sam csak elmosolyodott.
– A kesztyű az apámé, de kicsit méretre szabtam neked, a saját kezemhez. Remélem, megfelel. Apa hegesztő, ilyenben dolgozik. De persze egy átlagos kesztyűnél okosabb a cucc.
– Mi?
– Nézd! – Megfordította, és a mutatóujját végigvezette a tenyér részen lévő körformájú, lapos lámpának tűnő dolog szélén. – Ez egy úgynevezett optikai rendszer. Két tükörből áll, egy sima és egy részben-áteresztő tükörből.
Dustin hunyorogva értelmezte, amit Sam magyaráz, bár jócskán meglepődött. Közben tetszett neki, hogy a másik ennyire lelkes. Figyelmesen hallgatta tovább.
– A tükrök közötti teret feltöltöttem argonnal, ami gáz halmazállapotú. A lényeg az, hogy az argont gerjesztéssel arra lehet késztetni, hogy világítson. Eddig megvan?
– Vágom.
– Ahhoz, hogy a gáz világítson fény kell és energiaforrás. Láttam, hogy képes vagy fényt kibocsátani.
– Igen.
– Mennyi energiát használsz olyankor?
– Sokkal kevesebbet, mint akkor...
Dustin a hintaágy felé biccentett, Sam tudta, hogy mire céloz.
– Szuper! Szóval, úgy képzeltem, hogy fényt juttatsz be a szerkezetbe, de semmi többet. Az energia, amit kibocsátasz, arra készteti az argont, hogy világítson. Ez a fény az optikai rendszerben felerősödik, és végül kijut a külvilágba a kvarcüveg nagyító lencséjén át. Az általad felhasznált energia kevés, ám a hatása jóval nagyobb. A rendszer foglalata ezüst. A kesztyű pedig hőálló.
Dustin szóhoz se jutott. Megértette Sam elképzelését, csak épp megdöbbentette a srác esze. És nagyon érdekelte, hogy milyen oknál fogva töltötte a szabadidejét egy ilyen tárgy elkészítésével.
– Tehát – megköszörülte a torkát – ez a cucc az enyém?
– Nem, a farkamra akarom húzni. Persze, hogy a tiéd!
– Jól van, na!
– Rajta! – nyújtotta a kesztyűt.
Dustin bólintott, és elvette a holmit, pár pillanatig fürkészte Sam izgatott arcát. Rájött, hogy ez fontos neki, a saját eszét is bizonyítja számára, ha a szerkezete működik. Meghatotta ez az egész, érte még senki se tett ilyen nagyot. Belebújtatta a kézfejét a kesztyűbe, az ezüstfoglalat hidegen ért a tenyeréhez.
– Most mi jön? – kérdezte.
– Emeld fel a karod, nyújtsd ki az ujjaidat, és célozz oda! – mutatott Sam a szemközt álló vastag törzsű, magas fára.
– Célozzak?
– Csak generálj fényt! És ne ijedj meg!
Dustin felemelte a karját. Az ereiben bizseregve ébredt energia. Nem volt fájdalmas. Boldogsággal áradt szét benne a veleszületett csoda, a szörny átka. Szerette a képességét, csak akkor döbbent rá igazán. Tiszta szívéből szerette.
Ezúttal a kézfeje nem kapott lángra, helyette a kesztyű közepe villant fel kéken. Eleinte pislogott, mint egy hamarosan kiégő izzó, aztán a köralak világítva maradt. Még adott neki egy kis löketet, érezte, hogy a foglalat megmelegszik, de csak kellemesen. Végül elszánt tekintettel koncentrált még jobban, remegett a könyöke. A kék fény elhalványult, és hirtelen egy az eddiginél erősebb, vékony fénysugárrá szűkült. Olyan gyorsan történt, hogy Dustint elöntötte a verejték, el is rántotta a kezét. A fénysugár mélyen belevájt a fa kemény törzsébe, és a fiú mozdulata miatt félkörívű csíkot húzott.
– Bazdmeg! – kiáltott fel.
Sam tátott szájjal meredt a fára, de aztán hamar mosolyra görbült az ajka, bár a szeme továbbra is tágra nyílva lesett.
– Én egy... – suttogta. – Egy zseni vagyok.
A felismerés másodpercek alatt jutott el az agya minden szegletéig, és így örült:
– Egy kibaszott zseni vagyok! – ugrott egyet, letörölhetetlen vigyorral. Megragadta Dustin vállát. – Megcsináltam! Szuper vagyok! – rázta meg őt. – Érted?
Dustin zavartan mosolygott, de nagyon tetszett neki, hogy Sam úgy örvendezik, mint egy kisgyerek.
– Mire való ez a kesztyű?
– Meg tudod védeni magad, ha megint megtámadnak, anélkül, hogy felgyújtanád az illetőt. És a legfontosabb, hogy kevés energiával működik. Mondtad, hogy nem szabadna csak úgy használni az erődet.
– A fény nem vág ketté egy embert?
– Akkor a fába is mélyebben belevágott volna. Lesz egy normális fegyvered, amikor harcra kerül a sor. Tudom, hogy szuperhős vagy, de nem árt kordában tartani téged. A saját érdekedben is.
Dustint meghatotta a dolog már az elején, de abban a percben, figyelve Sam kedves tekintetét és érezve puha tapintását a vállain, meg akarta hálálni az igyekezetét és a gondoskodását. Nem mellesleg szuperhősnek nevezte. Senki se hívta így még soha.
Ez a srác vigyáz rám. Nem lát szörnyszülöttnek.

Nem gondolkodott, nem mérlegelt mielőtt cselekedett: megmarkolta Sam felsőjét a mellkasán, odahúzta magához, és megcsókolta őt.