IN FLAMES - Égess el!

Tizenegyedik fejezet

Aznap éjjel Harvey nem aludt. Miután csörgött a mobilja tíz körül felöltözött, és elhagyta a házat. Beült a tragacsába, amit még akkor se szeretett jobban. Egy ilyen fontos személy, akit este is ki kell rángatni az ágyból egy halaszthatatlan ügy miatt többet érdemelt volna. Legalább egy átlagos sportkocsit, hogy megmaradjon az önbecsülése. Olyan fajta ember volt, aki kiállt az igazáért, és az, hogy el kellett játszania a mezei gimnáziumi tanár szerepét bosszantotta, mégse szólhatott semmit. Úgy érezte, hogy kimarad a buliból, sarokba állították, félre van téve. Persze, nagy dolog megtalálni a tízest, és tanulmányozni, becserkészni, végül elkapni. Ehhez kiváló ész szükségeltetik, de akkor is elvégezhette volna egy egyszerű katona. Harvey kigombolta fehér inge felső két gombját, mert már egyébként is fojtogatta az idegesség.
Vajon mit akar tőlem? Hisz, ide küldött gyerekre vigyázni.

Sokat morgott, bár leginkább gondolatban, nem illett hozzá a harag közönséges kimutatása, nem káromkodott. Ha szembeszállt valakivel azt észérvekkel tette, viszont ez az előző életéhez tartozott, még mielőtt eltávolították a képből. Igen, úgy tűnt, mintha véget ért volna az élete a felfedezése óta, és arra eszmélt, hogy a Churchill Park felé tart a csendes városon át az éjszaka közepén.
Kiszállt, aztán besétált, azt az információt kapta, hogy a focipályára menjen. Senkit se látott a közelben, csak a fák ringatóztak a langyos szélben sárga lámpák fényében. Furcsa megérzés uralkodott el rajta, miközben nézte az egyik oszlop tetején világító gömböt.
Dawson ma miért kérdezett arról az angolnáról?

Sejtette, hogy barátok Dustinnal, vagy ha nem, bizonyára ismerik egymást valamennyire, mert osztálytársak.
Talán tud valamit a srác? Árthatna nekünk egy középiskolás diák?

Ettől mosolyra rándult a szája, de nem többre, felvette szokásos komoly arcát meghallva egy érdekes hangot. Figyelte az eget, amit felhők takartak néhol, viszont a hold így is jól megvilágította a közeledő fekete pontot. Arra eszmélt, hogy a zaj erősödik, a fák meg csak úgy hajolnak, mintha ketté akarnának törni.
Harvey egyre gyorsabb lépésekkel hátrált, amiért a sötétzöld helikopter kirajzolódott odafent, és elég közel került hozzá. A talpak lassan leereszkedtek a fűre. Az ajtó oldalra húzódott, aztán egy nő hajolt ki, és annyit kiáltott:
– Siess!
Harvey semmit se értett, mert nem állt le a rotor, nyilván igyekeznie kellett. Ennyi elég volt neki, hogy odarohanjon. Máris bent volt, az ajtó azonnal bezárult mellette, a gép pedig felemelkedett a magasba. Nem számított rá ilyen hamar, ezért liftezett egyet a gyomra. A barna bőrülésbe préselődött, és nagyot nyelt, visszafojtva ezzel a hányingert, közben becsatolta az övet. A felette lévő lámpa halvány narancssárga fényt adott, de ennek ellenére tökéletesen látta a vele szemben ülő nőt, jól össze is ráncolta a homlokát mérgében. Legszívesebben káromkodott volna, most úgy istenigazából, de csak sóhajtott. Kapott egy fejhallgatót, és miután felvette rögtön tett egy megjegyzést:
– És még te mondtad a telefonban, hogy ne keresselek napközben, hisz feltűnő.
– Ez egy kisebb katonai gép, a NASA tulajdona, ezért megbíznak bennünk, és nem figyelik a radaron. De tudod, hogy napközben nem bonyolíthatok le hívásokat a titkos ügyeinkkel kapcsolatban, mert könnyen lehallgathatnak. Minden felettesünk azt gondolja, hogy nyaralni vagy.
– Ez baromság, Natasha, és elnézést a kifejezésért. Rettentő feltűnőek vagyunk ebben a pillanatban.
– De sietünk. Nagyon fogy az idő – mondta a nő, és aggodalom tükröződött az arcáról. Fehér nadrágot és kabátot viselt, túl vastag holmikat ahhoz, hogy nyári meleghez passzoljanak. Tűegyenes, világosszőke haj terült el a vállán és a mellkasán. Élénkzöld, keskeny szeme sarkában ráncok látszottak, ahogy ajkai mellett is, leginkább akkor, ha mosolygott.
– Hová megyünk? – kérdezte Harvey, azt követően, hogy pár percig morogva magában feldolgozta a főnöke hirtelen megjelenését.
– Vissza a laborba. Mutatni szeretnék valamit.
Natasha a másik üres ülésről egy vastag kabátot adott oda Harveynak.
A férfi tudta, hogy mi a cél, és azt is, mennyi ideig tart az út. Két órája maradt arra, hogy behunyja a szemét, bár a helikopter hangosan zakatolt, nem sokkal tompábban, mint odakint hallani lehetett. Szép álomból ébresztették fel, egy nővel volt az ágyban, és amikor felriadt egy pillanatig hiányolta is az elképzelt alakot. Rengeteg évet áldozott az életéből a tudománynak, a munkájának, ezért nem ismerkedett, csak hébe-hóba, de egyéjszakás kalandoktól nem jutott tovább. Egyetlen nőnek se tetszett az, hogy hosszú hónapokat tölt kutatással távoli vidékeken.
Nemsokára a tenger felett haladtak, és összeszorult a torka. Sose szeretett víz felett repülni. Rengeteg műsort nézett régen repülőgép szerencsétlenségekről, ilyenkor önkéntelenül felidéződtek benne. Nem akart szólni Natashához, haragudott rá, és frusztrálta a közelsége. Inkább csendben rágódott a félelmén.
Leszállás előtt beöltözött; belebújt a kabátba, sálat az arcába húzta, és kesztyűt, sapkát vett. Bakancsba zárta a lábát. Natasha pont ugyanígy bebugyolálva bólintott, amikor a gép a földre ereszkedett, a zaj megszűnt, és elhúzhatták az ajtót.
Harveyt azonnal megcsapta Grönland fagyos levegője, már egészen elszokott tőle. Körülötte magas lámpák világították meg a száraz, fagyos, barna talajt: a helikopternek kialakított leszállóhelyet. Jó pár méterrel odébb egy szürke, komor kockaformájú épületre vetült néhány reflektor fénye, hogy lássák, hová kell menniük. Tudta, hogy dombok, sziklák, hegyek emelkednek föléjük a távolban, de az éjszaka sötétje elrejtette a havas csúcsokat. A sziget egyik elviselhetőbb részén voltak, ahol ugyan a szél zúgva süvített a fülükben, főleg éjjel, de legalább nem borított mindent hó és jég.
Kanadában ehhez képest trópusi idő volt, és Harvey vacogva tette meg az utat a bázisig. Belépve az előtérbe fellélegzett, hogy végre itt már van fűtés. Hazajöttem – gondolta.
– A legtöbben odafent alszanak – biccentett Natasha a lépcső felé, ami a hálószobák folyosójához vezetett. Levette a kapucnit és a sapkát.
A másik irányba is nyílt egy folyosó az étkezőre és a konyhára, erről eszébe jutott Harveynak, hogy mennyire utálja az itteni ételeket, egyszer összehányta a köpenyét a madárhústól. Még jó, hogy étel ellátmányt kaptak Amerikából. Most is terjengett a kiviak büdös sajt szaga, biztosan az lett volna a vacsora, de ahogy ismerte a kollégáit, ők se szívesen ettek belőle. Azonban örülniük kellett, hogy egyáltalán kedveskednek nekik a helyiek, mert elég nehezen fogadtak be idegeneket.
Natasha átvezette őt az előtéren, ahol a falon legjobb tudósaik fotói díszelegtek. Sokak már megöregedtek vagy nem is éltek, és azok, akik akkor dolgoztak a laborban példaképként tekintettek rájuk. Harvey is szívesen odakerült volna a sor végére.
Legyalogoltak a lépcsőn, aztán a homályos alagsorban sétáltak egy kóddal nyíló ajtóig.
– Most csak Bobby van itt – mondta Natasha, és benyitott.
Harveynak hiányoztak a fehér falak, a kékes neonfény, a számítógépek meg a kémcsövek. Elég időt lehúzott a Kőzettani-diagnosztikai Kutatólaborban, hogy az otthonának tekintse. Tudta, hogy nemsokára az asztalához érnek, a gépéhez, a mikroszkóphoz. És így is történt, de sápadtabb lett, mint a falak. Jelezte Natasha, hogy Bobby bent van és dolgozik, de azt nem, hogy a helyén. Vett egy mély levegőt, hogy leküzdje a sértődöttséget. Az az ő asztala volt, a legminőségibb eszközökkel, és azt hitte, hogy fenntartják a számára.
A suhanc Bobby felkapva a fejét szinte megijedt Harveytól, annak ellenére, hogy Natasha utasítására ült a rangidős tudós székében. Zavartan tolta feljebb a szemüvegét, és fel is állt rögtön.
– Jó estét! – bólintotta majdnem reszkető hanggal.
– Most már elárulja valaki, hogy miért vagyok itt? – kérdezte Harvey.
– Újra kiszámoltuk a katasztrófa idejét – magyarázta Bobby szerényen, de parázsló buzgósággal. – Legutóbb hibáztunk. Közelebb van, mint hittük.
– Mennyire közel?
– Egy hónap.
Harvey végigsimított az arcán, majd a szemén is mutató és nagyujjával, elszokott az erős mesterséges fénytől, nehezen látott. De azt kiszúrta, hogy a mikroszkóp alatt van valami. Bevillantak az agyában a képek arról a napról, amelyiken a nemrég diplomázott csapatával Grönland jégbe fagyott területein végeztek ásatásokat, és a kőzetek kibányászása közben rábukkant egy dologra.
– És mi van a fémmel, amit találtam?
– Épp most vizsgáltam ismét, de semmit se tudunk kezdeni vele. Borzasztóan szilárd, csak apró darabokat sikerült leszedni belőle, és rettentően magas az olvadáspontja.
Harvey bólintott, de nagyon nem örült. Ilyen szörnyű hírek miatt felkelteni, bűnnek tartotta. Várhatott volna reggelig, hogy legalább kipihenje magát.
– De van jó hírünk is – szólalt meg Natasha. – Kövess!
A helyiség hátsó részébe mentek, ahol nappal javában folyt a kemény munka, viszont akkor senki se tartózkodott ott. Bobby is csak azért nem aludt, mert Natasha megbízta az új anyag tanulmányozásával. Fontos feladatot szántak a jégben talált fémnek. Harvey vette észre először legfontosabb tulajdonságát, amikor a mobilját a szürke, egyenetlen felületű, ökölnyi méretű kő mellé rakta. A készülék akkumulátorát először feltöltötte száz százalékra, majd kisütötte. A kutatócsoport nem számolt be erről a NASA-nak, mert nem akarták, hogy rossz kezekbe kerüljön a fém. Ők se tudtak még eleget róla, azt se, hogy pontosan milyen az összetétele, honnan származik és miféle módon tárol elektromos energiát. És egyébként is nekik kellett. Amikor a feletteseik ellátogattak a laborba egyszer se mentek le az alagsorba, azt hitték le van zárva, ahogy évtizedekkel ezelőtt. De a Natasha nagyapja által alapított titkos társaság rendszeresen igénybe vette, a fent zajló kutatások pedig tökéletesen elrejtették azt, hogy valójában mivel foglalkoznak. Minden nap leadták a jelentést Amerikának, így az ellenőrzések száma is megritkult. Teljesen megbíztak bennük.
– A gép készenáll a használatra – mondta Natasha, és büszkén felszegte az állát. Általában hatalmas önbecsülés áradt belőle, de akkor még magához képest is feltűnően duzzadt a mellkasa.
– Három év munkája.
– Távcsőnek terveztük, de majd máskor kémleljük a távoli galaxisokat. Sikeresen átalakítva.
Fehér, köralakú gép állt előttük, gránitüveg ablakokkal, a tetején az eredetileg tervezett távcső optikai rendszere kapott helyet. Harveyt egy űrkapszulára emlékeztette.
– Ki tudjuk próbálni? – kérdezte a férfi.
– Három atomerőmű termelte energia kellene hozzá, emiatt egyelőre elméletben működik. Senki se képes beindítani, csak a tízes.
– Dustin Smith. Hívhatnánk mostantól a keresztnevén, ahogy a többieket. De bármire is legyen képes, akkor se fogja beindítani.
A társaságot nem érdekelte Grönland felszíne, se az olvadó jégsapkák. Annak szentelték az életüket, hogy megtalálják azokat az embereket, akik különlegesek, és megvédjék őket, mert a képességeik a hadsereg kezében veszélyes fegyverek lettek volna. A világ ezen elszigetelt vidékén biztonságban voltak a titkok.
– Arról volt szó, hogy jóra használják majd az erejüket? – jegyezte meg Harvey csalódottan.
– Harvey – kezdte Natasha mélyítve a hangján, ettől még komolyabbnak tűnt, a tekintete elszánt lett. – Tesla se talált ki olyan szerkezetet, amivel be lehetne fogni egy villám erejét. Ez a fiú az Amerikai-eseménykor puszta kézzel ért hozzá a felé haladó villámhoz, és nem csak, hogy nem esett baja, egy látványos produkciót mutatott a szemtanúknak, bár nyilván véletlenül. Szükségünk van rá, különben mindennek vége egy hónapon belül. Ennél jobbra nem használhatná a képességét.
– Van fogalmad arról, hogy mekkora energiát kell ehhez felszabadítania? Szörnyet fog halni a gép használatakor.
– Igyekszünk megvédeni, de még nem készültünk el a védőöltözék tervével sem. A fém, amit találtál használhatatlan.
– Szóval, ez a jó híred? Hogy ki akarsz nyírni egy tizenhét évest?
– Van olyan helyzet, amikor áldozatot kell hoznunk, Harvey. A fiút hamarosan idehozzuk. Nincs idő arra, hogy barátkozzatok.
– Hogy fogod idehozni?
– Elraboljuk.
– Épp ezért küldtél engem utána, mert tudtad, hogy úgyse mennék bele ebbe. Ha távol vagyok, nem fogok beleszólni. Igaz?
– Igaz, és nem akartam, hogy a fiatal tudósainkat is a projekt ellen hangold.
– Én kitaláltam volna egy másik megoldást.
– Nincs másik. Csak informálni akartalak és azt, hogy személyesen lásd a művünket. Most pedig a pilóta visszavisz Kanadába.
– De...
– Szép álmokat, Harvey!


(Kiviak: hagyományos grönlandi étel; fókabőrbe töltött kistestű tengeri madár)