IN FLAMES - Égess el!

Tizenhetedik fejezet

Dustin a szoba egyik sarkában ült a földön. Korábban behúzta a függönyöket. Zavarta a fény, és így legalább nem volt annyira melege sem. Minden úgy maradt körülötte ahogy reggel hagyta: az ágyán a párnák gyűröttek, a vékony takaró széttúrva. Törökülésben dőlt a falhoz, és bámult előre. Mozdulni se volt kedve. Nem sírt sokat, ez meglepte, egyszerűen csak nem akart csinálni semmit. Az agya eltompult egy kicsit, nehezen gyártott gondolatokat, ha igen, akkor azt hazudta, hogy amikor holnap bemegy a kórházba az anyja megint beszélni fog hozzá. Tudta, hogy ez hülyeség, de néha mégis elhitte. Sejtette, hogy nemsokára elmúlik, és nagyon elkeseredik, ám egyelőre figyelt és várt.
Vett egy mély lélegzetet, amikor valaki kopogott, és az ajtó kinyílt. Megpillantva a félénk Samet megijedt, hogy most össze kell szednie néhány szót. Fogalma se volt arról, hogy tegye. Nem köszönt, de azért jólesett neki a másik fiú jelenléte, és az, hogy leült vele szembe, szintén törökülésbe.
Továbbra is várt hallgatva a tévé fölött lévő falióra kattogását. Minden eltelt másodperccel egyre inkább elérzékenyült, lehajtotta a fejét, hogy Sam ne lássa a könnyeit. Ő hívta ide, vagyis megengedte, hogy iskola után meglátogassa.
– Nem tudom, hogy mit mondjak – kezdte Sam halkan. – Sajnálom, részvétem...olyan elcsépelt szavak. Hiába mondanék bármit, semmivel se segítenék. Tapasztalat.
– Az jó, hogy itt vagy – válaszolta Dustin, és arrébb söpörte a haját, hogy ne lógjon a szemébe. Visszatette a kezét az ölébe, és nézte, hogy remeg.
– Beszélj az érzéseidről nyugodtan, de ha a csend felel meg, akkor azt is elfogadom.
– Most semmi se tetszik – szipogott, és megtörölte az orrát.
– Megértem.
Dustin látása elhomályosult a hirtelen feltörő könnyektől, alig vette észre, hogy Sam felé nyúl, és lágyan megérinti a kezét. Ekkor lassan felemelte a tekintetét. Talán ez lesz az a pillanat – gondolta. – Most fogok igazán sírni. Úgy érezte, hogy Sam előtt gond nélkül megteheti. Megbízhat benne, és olyan kellemesen hatott rá, hogy simogatta a kézfejét.
– A mamám azt mondta, hogy a héten el is temetik – sóhajtotta. – A lövés ölte meg.
– Barmok, akik miatt ez történt.
– Azok, és meg fogom keresni őket. Megölöm mind.
Pislogott, és hagyta, hogy kicsorduljanak a könnyei, így már jobban ki tudta venni Sam döbbent arcát.
– Tisztában vagyok azzal, hogy szívesen bosszút állnál. Én is így éreznék, azonban nem biztos, hogy bölcs döntés a gyilkolás.
– Nem csak a bosszú. Az anyám meg akart védeni. Még úgy is, hogy sejtette, mi vár rá.
– Hogy érted?
Dustin kihúzta a papírcetlit a zsebéből, és odaadta Samnek.
– Egy hely neve – magyarázta. – Biztos vagyok abban, hogy anya oda akart vinni engem.
Sam elolvasta, hogy mi áll a papíron, aztán azt kérdezte:
– Ismered ezt a helyet?
– Nem, de oda kell mennem.
– Figyelj, Dustin! Furcsa, ami itt zajlik.
– Miért?
– A támadó. Az apám azt mondta, hogy amit találtam az nem dögcédula, csupán egy ékszer. Egy nyaklánc, tegyük fel ajándékba kapta a fickó. Ebből az következik, hogy nem volt katona.
– Attól még lehetett az.
– Igen, azonban gondolkodtam. Ha olyan fontos a te meggyilkolásod valakinek, akkor miért élsz még? Hisz, tudják, hogy hol vagy. Akár másnap is eljöhettek volna érted.
Dustin a falhoz dőlt, és csendben tűnődött egy darabig, bár az agya még mindig zavaros volt.
– Van más is – folytatta Sam. – Miért vártak erre tizenhét évet?
– Lassan tizennyolc. – Dustin Samre nézett. – Bújtattak a szüleim.
– Egy, nevezzük szervezetnek, amelyik annyira profi, hogy katonái vannak, a világ végén is megtalál. Egy seattle-i lakásban meg pláne.
– Mire célzol ezzel?
– Valami bűzlik nekem ebben az egészben.
– Ha elmegyek arra a helyre, akkor talán kiderül az igazság.
– És ha csapdába csalnak?
– Az anyám miért csalna csapdába?
– Abban az esetben bekövetkezhet, ha őt is átverték. Még pár dolog kusza, de ki szeretném deríteni mi folyik itt. Elkísérlek oda.
– Komolyan?
– Naná! – vigyorodott el Sam. – Már nyakig benne vagyok egyébként is.
– Nem érdekel, hogy talán csapda. Legyen is az! Akkor legalább mind ott lesznek, hogy meghaljanak.
Dustin ezután nem beszélt, mert a harag kezdett úrrá lenni a testén, bizsergett a vére. Igen, megölte volna mindet, ahányan csak ártani akarnak neki. Arra eszmélt, hogy Sam közelebb csúszik hozzá, és ölelésbe zárja. Ettől meglepődött, és a bizsergés is alábbhagyott. Felváltotta egy sokkal nyugodtabb, de nem kevésbé hevesebb érzés: a meghatódás. A vállára hajtotta a fejét, a két karjával erősen magához szorította a szőke fiút, és eljött a pillanat is, amiről tudta, hogy elkerülhetetlen: kitört belőle a sírás
– Tudom, hogy mi zajlik benned, hidd el – Sam is hozzábújt. – El fog múlni, mert az élet megy tovább, és én is itt vagyok neked.
– Köszönöm – suttogta a pólója ujjába.
Dustin kicsit eltávolodott, és a szívverése a torkát markolta, közben annyira jó volt, hogy ez a kedves és okos srác most is mellette áll. Amikor Sam a tenyerébe fogta az arcát, átfutott rajta egy újabb bizsergés, de ezúttal nem az erejétől, hanem a gondoskodástól.
– Nem érdemelted meg, tulajdonképpen senki se érdemel ilyet – mondta Sam.
– Ha normális lennék...
– Nem a te hibád.
– De a fickó értem jött.
– Akkor se te tehetsz róla.
– Viszont a pasas megérdemelte, hogy meghalt. Megölném újra – összehúzta könnyes szemét haragosan.
Hangosan zihált, a földre meredt, ezért Sam elengedte őt, majd lassan felállt, de a tekintetét nem vette le róla. De nem volt mitől félnie.
Dustin térdén tartott ökle éppen csak megmoccant, és felvillant a közelben lévő éjjeli lámpa. Megmozdult a szája is, de sóhajnál több nem hagyta el, és lefolyt egy nagy könnycsepp egészen az álláig. Észrevette, hogy Sam sajnálkozva nézi, és nem akarta, hogy bárki is sajnálja. Bár örült, amikor a fiú letérdelt elé. Hosszú percekig figyelte, nem akarva semmit, de aztán mégis eltöltötte egy jóleső érzés, amint Sam az ajkát az ajkához érintette, és megsimította a derekát, egy ponton meg is szorította a csók hevétől. Erre Dustin szíve nagyot dobbant, mert még sose volt része ilyen vigasztaló, de egyszerre vágyat tükröző érintésben. Ettől megijedt, és elhúzódott, ám a homlokáig elpirult.