IN FLAMES - Égess el!

Tizenhatodik fejezet

Sam álmosan ment ki az étkezőbe másnap reggel. Miután odaadta a kesztyűt Dustinnak, nemsokára hazajött, mert nem akart gyanakvást kelteni az apjában. Örült, hogy együtt készítették el az „iskolai projektet”, úgy tűnt a kapcsolatuk rendeződni fog.
Egy pohár hideg vizet ivott, de nehezen csúszott le a torkán, nagyon izgatottá tette a találmánya. Telefonszámot cseréltek Dustinnal, és alig várta, hogy ismét találkozzanak, gyakorolni kellett a kesztyű használatát. Persze az is boldogságot hozott a mindennapjaiba, hogy van barátja. Már párszor randizott fiúkkal, de senkivel se járt együtt, és nem érzett különösebben semmit irántuk. Dustin őszintén megdobogtatta a szívét. Aranyos, félénk srácnak látta, és nem mellesleg irtó menőnek a képessége miatt. Bár nehezen tudta elfelejteni, amikor megölte a férfit. Elsősorban nem a gyilkosság borzasztotta el. Remélte, hogy Dustin nem fogja ellene fordítani az erejét soha, kis mértékben se. Tényleg segíteni akart, és egyben önmagát is megvédte. Észrevette, hogy a fiú lobbanékony természet, a szó szoros értelmében, és dühében az ember nincs észnél. Sam nehezen hitte el, hogy szándékosan bántaná, ám gyerekkori félelme gyakran vészjóslóan suttogott a fülébe, és nem szeretett volna egy pocsolyában állni akkor, ha Dustin ideges. A kesztyűvel kordában tartotta a képességét.
Épp reggelit keresett, amikor Oliver belépett a konyhába, és kivett egy flakon mentes vizet a hűtőből.
– Későn ébredtél – jegyezte meg a férfi, aztán legurított jó pár kortyot. – Nem fogsz elkésni?
– Alig aludtam, izgatott vagyok a találmányom miatt. Tovább pihentem.
– Ma mutatod be a suliban? – kérdezte, és visszatette a flakont.
– Igen. Te kocsit szerelsz? – nézett végig piszkos pólót és farmert viselő apján.
– Már működik – bólintott Oliver.
Sam elmosolyodott, mert ritkán fedezett fel lelkesedést a férfin. Tisztában volt azzal, hogy a kockaorrú, régi fekete Chevrolet a mindene, az első kocsija, és szép emlékek fűzik hozzá, semmiképpen sem válna meg tőle, hiába jár hosszú évek óta a pickup-al. Sam kicsit csúnyának találta, de tudta, hogy ezzel vitte randizni az anyját, és talán benne „készült”, ám ezt a gondolatot gyorsan elhessegette.
– Kié a nyaklánc? – tette fel a kérdést Oliver váratlanul.
– Milyen nyaklánc?
– Az egyik szennyesed zsebében találtam mosás előtt.
Sam gyanakvóan összeráncolta a homlokát, és azonnal leesett neki, hogy az apja mire céloz, pár napja megfelejtkezett róla.
– A dögcédulát az utcán találtam.
Sajnálta, hogy hazudik, félt, ha kiderül mennyi titkot rejteget, az apja ismét eltávolodik tőle. Bár elégszer hazudott már, főleg a fiúkkal való találkozókról, hogy csak baráti összejövetelre megy. A hazugság sokszor természetesen jött a szájára, sose agyalt rajta.
– Az nem dögcédula – mondta Oliver.
– Hogy érted?
– Ékszer, divat manapság az ilyen. De ezt neked kellene jobban tudni, hisz te vagy kamasz.
– Azt hittem, hogy igazi.
– Az igazi másféle fémből készül. Ezt el is lehetne törni vagy meghajlítani.
– Tehát nem katonáé?
– Biztos, hogy nem – nevetett Oliver. – Egy nyaklánc. Tényleg azt hitted?
Sam csalódottan bólintott.
– Ne vedd zokon! Most vissza kell mennem a garázsba, és sok szerencsét a bemutatóhoz.
– Kösz – motyogta Sam az orra alatt, aztán nagyot sóhajtott.
Azt követően, hogy az apja otthagyta, visszasétált a szobájába, és elvette a mobiltelefonját az éjjeliszekrényről. Felhívta Dustint. Érdekelte, hogy ma találkoznak-e az iskolában, vagy esetleg az anyjához szeretne menni, mint egyszer tette. Fontosnak tartotta, hogy beszéljenek a gyakorlásról. Amíg várt eldöntötte, hogy kevésbé feltűnő helyet választ, nem szívesen lepleződött volna le. Később akart gondolkodni ezen, habár az apja állítása, miszerint nem dögcédulát talált, bogarat ültetett a fülébe, és ez jobban foglalkoztatta. Baljós megérzés tört rá.
– Szia – szólt bele Dustin.
– Szia. Találkozunk a suliban?
– Nem. Ma reggel anya...
Sam tekintete megdermedt, nem akarta elhinni, ami hall.

*

Dustint ugyanúgy felrázta az ébresztője, mint minden nap. Ásítva és kábán csoszogott el a fürdőig. Vizelt, aztán megmosta a kezét, végül az arcát is. Ettől felfrissült, a látása tisztább lett amikor a gyakran mosott bolyhos törölközővel felitatta magáról a vizet. Az agya kezdett beindulni, és rögtön a matekdolgozat ugrott be neki, el is fintorodott, kis híján fájdalmasan, mert semmit se tanult. De hamar átváltott a „leszarom” üzemmódra, volt ennél súlyosabb gondja is, meg sejtette, hogy rövid időn belül tovább kell menekülnie. Addig a pillanatig eszébe se jutott, ha tényleg elhagyja a várost, akkor valakit nagyon hiányolni fog. Sam nélkül sehová se akart menni. Az agya most már egészen levetkőzte az ébredés okozta kábultságot, kétségbeesést gyártott, és dühöt is. Dustin úgy csapta be az ajtót kifelé menet, hogy visszhangzott a zaj a régi bútorokkal teli házban.
Nem élhetett így. Egy részben úgy érezte, hogy hibázott, amiért közel engedte Samet, viszont szüksége volt szeretetre. Vagyis inkább szerelemre. Amióta ismerte őt, egyszer se kínozta magány. És ezt dobja el? Nem. Kizárt!
Ezen a dolgon rágódva gombolta be az ingét, ám a felénél tartva rájött, hogy egy lyukat nem vett figyelembe. Hangosan morgott, és leült az ágyra, de olyan lendülettel, hogy megreccsent a rugó a matracban. Bazdmeg – dühöngött, erősen végighúzta az ujjait a hajában, és a tenyerét is az arcán. Bánta, hogy ez hamarabb nem jutott eszébe, akkor talán elkerüli Samet. Vagy nem bírt volna ellenállni az érzéseinek? Az összes percét vele akarta tölteni. Boldoggá tette, hogy mellette kicsit megváltozik, a legutóbbi alkalom óta már nem félt ettől annyira. Felemelte a párnáját, és megpillantotta az alatta rejtegetett kesztyűt. Akárhányszor ránézett erre a furcsa és nem is túl szép tárgyra, arra emlékeztette, hogy fontos Samnek.
– Istenem! – hallatszott kintről.
Dustin felkapta a fejét, és visszarakta a párnát. A nagyanyja hangja ijedtnek tűnt, ettől még idegesebb lett. Kimerészkedett a szobából, de máris elragadta egy rossz érzés, marni kezdett a gyomra tőle, émelygett is. Akkor jött rá, hogy nem véletlenül ébredt fáradtan, egész este forgolódott a nagy melegtől, egyszer felkelt, és kinyitotta az ablakot, azonban hiába áradt be kellemes levegő, továbbra se tudott aludni.
A nagyanyja az étkezőben ült az egyik széken a kerek asztalnál, görnyedten, sóhajtozva, a nagyapja pedig simogatta a hátát. Telefon volt mellette a terítő szélén.
Dustin tekintete összefutott Gordon elkeseredett tekintetével. Nem tartott sokáig a szemkontaktus, de ő azonnal rádöbbent, hogy mi történt. Senkinek se kellett mondania semmit. Talán már este is tudta, lehet, hogy hetek óta tudta, de eddig nem engedett a sejtésnek.
Dustin lába elgyengült, a szívverése súlyossá, fullasztóvá vált, az ajtófélfához dőlt, így biztonságosabban állt. Egyszer se látta sírni a nagyanyját, és sose látott ilyen szomorúságot a nagyapja szemében.
Öt perc múlva az autóban ültek, és a kórház felé siettek. Feszült csend telepedett le közéjük. Dustin a hátsóülésen utazva az ablakhoz érintette a homlokát, a hideg üveg jólesett neki. Lehunyt szemhéja reszketett. Még nem akarta, hogy előtörjenek a könnyei. Addig semmiképp, amíg meg nem érkeznek, és nem találkozik az anyjával.
Vártak rájuk az osztályon. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértek a liftig a kezelésre várakozó embereket kerülgetve, majd az is, ahogy a felvonó lassan döcögött velük. Egy fehér köpenyes fiatal orvos állt a kórterem előtt, ahol Mary feküdt, és üdvözölte őket, de csupán annyit mondhatott, amit a telefonban is.
– Még egyelőre itt van – tette hozzá, és kinyitotta az ajtót.
Dustin talpa a földbe gyökerezett, és egy könnycsepp gördült az állára az első pislogáskor. Nagyot nyelt, de szavak nem jöttek az ajkára, ám sóhajok annál több. Ökölbe szorított ujjakkal bámulta az ágyat. Mintha pofon vágták volna, és fájdalom nyilallt a homlokába.
Mary úgy feküdt fehér takaróval betakarva akárcsak akkor, ha aludt.
– Be szeretnél menni? – kérdezte Gordon az unokája vállára simítva a tenyerét.
– Nem tudom.
– Megyünk mi is.
Dustin elindult az ágy felé, a nagyapja langyos tapintása kísérte a vállán. Mindig az anyja vigyázott rá, megóvta a veszélyektől. Látta vékony, sápadt kezének formáját a takaró alatt. Meg kellett érintenie, hogy még utoljára érezze őt. Ahogy megtette, máris bevillant rengeteg régi emléke. Egy homályos kép, amin labdázott, közben az anyja tévét nézett a nappaliban. Aztán egy másik, amikor együtt készítettek vacsorát az apjának, közben szólt a rádió. Dustin megvágta az ujját, mert zöldséget hámozott, Mary rárakott egy mesefigurás sebtapaszt, és egy puszit is adott. Ezek az emlékek addig nem voltak fontosak, eltűntek az évek mögött, sok más múltbéli jelenet takarta őket, de akkor hirtelen hatalmas jelentőségük lett.
Dustin remegve fogta az anyja kezét, egy tapodtat se bírt volna mozdulni.
Mi lesz velem? Mi lesz velem nélküle? Hisz, senkit se szeretek ennyire.

Sose mondta ki ezt eddig, semmi szükség se volt rá, mert nyilvánvaló. A szeretete viszonzásra lelt, azonban megszakadt a köztük lévő kapocs. Nincs többé. Már nem bizonyíthatja neki soha, talán csak szóval, és remélte, hogy még hallja.
Emlékezett arra is, amikor legutóbb rámosolygott, mielőtt elindult találkozni Sammel a kosárpályán. Aztán az ablak, az eső, a sár...
Le akarta törölni a könnyeit, de amint megmozdította a csuklóját, észrevett valamit az ujja hegyével Mary tenyerében. Egy darab papírt. Úgy vette ki, hogy senki se lássa, gyorsan a markába szorította.
Ekkor csörrent meg a telefon a zsebében.