IN FLAMES - Égess el!

Kilencedik fejezet

Dustin végül mégis egyedül maradt, mert Sam hazament, hogy felkészüljön az estére. De nem sokáig várakozott magányosan. A nagyszülei tíz perc múlva megjöttek. Fellélegzett megpillantva az idős házaspárt, és fel is állt a padról.
Helen már hatvanon felül volt, viszont egész jól tartotta magát, se súlyfelesleg, se mélyebb ráncok. Pár évet letagadhatott volna, főleg, hogy rövid haját sötétbarnára festette. Öltözékét korának megfelelő divat szerint válogatta össze. Átölelte Dustint, aztán aggódó arccal simított végig a két vállán, és azt kérdezte:
– Mondtak már valamit az édesanyádról?
– Még nem.
– Akkor majd én intézkedek – szólt közbe Gordon, és már el is indult a nővérpult felé. Hasonlóan a feleségéhez, jellemezte egyfajta fiatalos lendület és magabiztosság.
Dustin és a nagyanyja feszülten ácsorogtak, amíg a férfi vissza nem ért. Gordon motyogott valamit ősz bajusza alatt, miközben ideges lépésekkel visszasétált hozzájuk.
– A hölgy azt mondta, hogy még tart a műtét, valószínűleg azért nem veszik fel a telefont a műtőben.
– Istenem! – csóválta a fejét Helen.
Dustin lerogyott a padra, és meredten bámulta a szürke padlót. Semmire se tudott gondolni azon kívül, hogy az anyja talán elvérzett a műtőasztalon.
– Milyen dolog az, hogy senkit se tájékoztattak arról, milyen beavatkozást végeznek? – mérgelődött Helen.
– Sürgős műtét – felelte Dustin. – Idejük se volt.
A fiú teljesen kisápadt az idegességtől. Úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta várakozik a kórházban. A közeli lift ajtajának fémesen csikorduló hangjára oldalra nézett, és egy világoszöld ruhás ápolót vett észre közeledni feléjük.
– Dustin Smith-t keresem. Azt az információt kaptam, hogy itt várakozik – közölte a férfi, amikor odaért.
Dustin erre felpattant.
– Odafent műtik a lányunkat – szólt Gordon.
– Értem – bólintott a férfi. – Ez esetben mindhármuknak szól, hogy a műtét pár perce ért véget, és a beteg az intenzív osztályon van, jelenleg még altatásban. Az állapota stabil. A doktor úr beszélni szeretne Mrs. Smith fiával.
Dustin meglepődött, és már érezte is, hogy egy jókora követ formál a gyomrába a félelem. Rossz sejtései voltak a beszélgetéssel kapcsolatban. A nagyanyjára tekintett, aki egy halvány mosollyal biztatta, hogy tartson az ápolóval, ne aggódjon. De attól még aggódott, annyira, hogy nem akaródzott mozdulni a lába. Azonban, amikor elhaladtak a kijárat előtt, akkor már legszívesebben futott volna kifelé, a fotocellás ajtó ki is nyílt miattuk.
A lift lassan zötykölődött felfelé, Dustin összeszorított fogakkal figyelte, ahogy a falon lévő számok felvillannak az emeleteket jelezve. Már elég sok szörnyűséget hátrahagyott aznap, és még csak épphogy alkonyodott odakint, de most egy újabb megpróbáltatás állt előtte. Odabent nem esett az eső, és csupán ketten voltak, viszont egyre jobban bizsergett valami a bőre alatt, minél feszültebb lett. A szíve kétszer annyit ütött, mint ahogy a másodpercek teltek, és hangosan dübörgött a fülében. A zsebébe dugta a kezét, nehogy bajt csináljon, és arra koncentrált, hogy nyugodt tempóban lélegezzen.
A férfi végigkísérte őt az intenzív osztály csendes, félhomályos folyosóján. Azokban a percekben senki se járt arra, és Dustin lépései még nehezebbé váltak. Arra eszmélt, hogy a hely egyre sötétebb, sűrűn pislogott, így kitisztultak előtte a zöld ajtók körvonalai. Az jutott eszébe, hogy keveset evett, biztosan emiatt szédeleg. Amikor megálltak dr. Frank Hughes irodája előtt már erősen émelygett.
Beléphetett, miután az ápoló kopogott. Rendezett helyiség fogadta, két szélen fényes, antik fiókos szekrények sorakoztak. Szemben az ablakon félig lehúzott reluxán át piros fénysávok szöktek be a naplemente miatt.
– Dustin Smith? – állt fel Frank, és intett a fiúnak, hogy üljön le az asztal másik oldalán lévő bőr karosszékbe. – Ülj csak le!
Dustin meg is tette, amit a negyvenes évei elején járó férfi kért, mert a lába úgy elgyengült, hogy alig bírta el.
– A te édesanyád Mary Smith, ugye?
– Igen.
– Én végeztem a műtétet – közölte a főorvos, és az asztalra könyökölve összekulcsolta az ujjait. – Fel szeretnék tenni pár kérdést – komoly, szinte fürkésző tekintettel nézte Dustint szemüvege fölött, ami kissé az orra hegyére csúszott.
– Rendben – bólintott. A szemhéja leereszkedett, és ahogy figyelte a fickót a mögüle beáramló fények egyre halványabbnak tűntek.
– Több lövedéket, azokat is darabokban, távolítottunk el az édesanyád testéből a műtét során. Ott voltál, amikor a baleset történt?
Dustin kicsit felélénkült az orvos szavaitól, de annyira nem lett ideges, mint a földszinten. Tudta, hogy ez így nem normális. Valami eltompította. Pislogott párszor, ám alig bírta kinyitni a szemét.
Azt mondta, hogy súrolta a golyó... De nem... Miért mondta ezt?

– Ott voltál? – ismételte meg a doki.
– Nem.
– Fogalmad sincs arról, hogy ki lőtte meg az édesanyádat?
– Nincs.
– Nos, Dustin, ebben a városban nem szokás csak úgy lövöldözni. Ha felkelt az édesanyád, akkor őt is megkérdezzük.
– Oké – bólintotta, majd kissé oldalra billent. Rettentő nehéznek érezte a fejét, és behunyva a szemét majdnem el is aludt.
– Dustin! – Frank felállt, jól megnézte őt, miközben már meg is kerülte az asztalt. – Minden rendben?
– Jöjjön közelebb... – suttogta Dustin, fölöttébb lassan lélegzett, és a szívverése ezúttal egyre mérséklődött.
– Tessék? – ráncolta össze a homlokát, de azért mégis fél térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja a fiút.
– Bocsásson meg... – nyögte, és a helyiség kezdett végleg elsötétülni. Ekkor megemelte a kezét, viszont a mozdulat nagy energiát igényelt, mintha súlyok lógnának az ujjain. Annyi ereje azért mégis maradt, hogy megragadja a doki torkát.

*
Billy azon a napon, amelyiken Dustin megégette, egész délután aludt. Nagyon gyengének érezte magát. Észre se vette, hogy mekkora vihar volt. Napnyugta után ébredt zenekarok posztereivel kiplakátolt szobájában, felült, és morogva nyomorgatta a tarkóját. A kényelmetlen fekvéstől elgémberedett a nyaka. A csuklóján lévő fehér kötésre pillantott, és visszaemlékezett a percre, amikor Dustin jó erősen megszorította. Egyébként is tompán lüktetett a homloka, mintha ütné valaki, de akkor még jobban belehasított a fájdalom az idegességtől. Elvette a hajgumit a közelben lévő, zsúfolt íróasztal széléről, és felkötötte vállig érő sötét haját. Alsóneműben és atlétában sétált el a villanykapcsolóig, közben arra eszmélt, hogy még mindig nehezen mozog. Feloltva a lámpát azonnal hunyorgott, mert az a kevés fény is kellemetlen volt a szemének. Pont úgy, mintha lázas lenne. Ezután leült az íróasztalnál álló guruló székre, és sokáig csak szuszogott, hogy visszaszerezze az erejét. Az alvás alig segített rajta. Az a furcsa gondolata támadt, hogy Dustin érintése gyengítette le, mintha kiszívott volna belőle valamiféle éltető energiát. Összeráncolta a homlokát, és megragadta a szék karfáját, a körmeit jól belemélyesztette.
– Az az idióta pöcs – motyogta.
Leginkább az bosszantotta, hogy az igazgatónő se hitt neki. Az jutott eszébe, hogy majd ő talál bizonyítékot arra, hogy Dustin nem normális. A számítógép felé fordult, és begépelte Dustin teljes nevét az összes létező közösségi oldal keresőjébe, amit csak ismert. Hátradőlt, és megvakarta a tarkóját, mert egyetlen oldalon se találta meg.
Mekkora stréber! Lúzer köcsög.

Utolsó próbálkozást tett a Google-el. Dustin Smith-t nem talált itt sem, de Paul Smith-t igen. Billy közelebb hajolt a fekete monitorhoz, és döbbent arcára világított a weblap a gyenge megvilágítású szobában. Olvasta a cikkben, hogy Paul egy Seattle-i kórházban lábadozott még két hónappal ezelőtt. A városban történt furcsa esemény helyszínén találtak rá. Az eseménykor vihar tombolt, és többen is látták, hogy a Union Park tavának vizén villámhoz hasonló fények cikáztak, közben az összes fa és bokor különös kék lánggal égett. Paul a kikötőben feküdt a stégen kis híján kihűlve, hófehérre sápadva, és az ismerősei azt állították, hogy legalább tíz kilót fogyott is azon az estén, mert sokkal testesebb, izmosabb alkatú volt korábban.
Billy elterült a székben, borzongás futott libabőrként a karjára, a tekintetére undor ült ki. Figyelte a kórházi fotót a férfiról, aki az ágyban feküdt pizsamában, infúzióra, lélegeztetőre kötve, beesett arccal, majdnem félholtan. Úgy érezte, hogy sose felejti el ezt a látványt, a szó szoros érelmében rémisztő volt, és elgondolkodott azon, hogy jobb volna, ha megfordulna, mert mi van, ha a fickó kísértete épp a háta mögött áll. Aztán tovább olvasva a cikket rájött, hogy a pasas él, fel is gyógyult, és azt mondta semmi gyanúsat se észlelt az eseménykor, csak azt, amit mindenki. Furcsán fogalmazott vele kapcsolatban az egyik újságíró, ezt a cikkben nagyobb betűkkel idézték: