IN FLAMES - Égess el!

Ötödik fejezet

– Merre mész? – kérdezte Oliver közönyösen, majd ivott a sörből a fotelban elterülve, közben meccset nézett a tévében.
Sam épp elsétált a nappali előtt parfümillat kíséretében. Nem tervezte az apja orrára kötni, hogy mi a délutáni programja.
– Egy haverommal találkozok – motyogta, és lépett egyet, megragadta a menekülést biztosító kilincset.
– Milyen haver?
– Egy srác a suliból. Nincsenek barátai.
– Ugye, csak barátkozni fogtok? – kérdezte, és vetett egy gúnyos pillantást, az előtérben türelmetlenül ácsorgó fiára.
– Nem minden fiú homokos, mint én – válaszolta, mialatt arra vágyott, hogy kint legyen a szabadban végre.
– Neked se ártana, ha a lányokra gerjednél.
Sam köszönés nélkül távozott. Mélyre szívta a közelben virágzó bokroktól édes levegőt. Fellélegzett, azonban tegnap, meg tegnapelőtt is leküzdött néhány ugyanilyen megjegyzést a torkán, és ezek görccsé rándultak a gyomrában. A biciklije a terasz előtt várta, a kosarába bekészítette a labdát a játékhoz, kevéssel azután, hogy hazajött. Nem bírta elfelejteni az apja megvető hangját, próbált inkább a találkozóra gondolni, hátha az segít kevésbé elkeseredettnek lennie. Lassan tekert a járda mentén a fák alatt, nem örült volna, ha stresszesen érkezne meg, mert feszélyezte a magyarázkodás. Senki se ismerte igazán, egy mosolygó és szerencsés kamasz képe jelent meg az emberek képzeletében, ha meghallották a Sam Dawson nevet: tehetséges sportoló, jó kiállású, eszes, és ez kiváló alap egy tökéletes élethez. Semmiképp se szeretett volna változtatni ezen, bár vonzódott Dustinhoz, egyelőre nem szívesen teregette ki előtte se a titkát. Megelégedett azzal, ha barátokká válnak. Bőven eléggé megsértette az apja a szavaival, és valójában nem is csodálkozott a hozzáállásán, ám ennek ellenére bántotta. Tudta, hogy más férfi nem csak egy enyhe gúnyos mondattal jelezné a fiának a nemtetszését a szexualitása iránt. Lehet, hogy más ki is tagadná a családból. Sejtette, hogy ezt az ő apja is megtenné. Csupán az tartja vissza, hogy senkije sincs, mert Claire, Sam édesanyja nagyon rég meghalt.

Sam nem haragudott az apjára. Szerette. Felnevelte, és megadta neki a tőle telhető legtöbbet, nem szenvedett hiányt semmiben. Hálás volt ezért, sőt amiatt is, mert nem kényszerítette arra, hogy hozzá hasonlóan építkezésen dolgozzon, mint hegesztő, ehelyett tanulhatott, és kereshetett főiskolát. Úgy vélte, hogy igazán elnézheti, ha kifejti a véleményét néha.

Egyre gyorsabban hajtott, és mosolyra húzódott a szája, amikor a négyemeletes társasházak között haladva észrevette a tölgyeket, amik a pálya körül magasodtak. Boldogsággal töltötte el, hogy nemsokára célba ér. Ezerszer kosarazott ezen a helyen a haverjaival, viszont úgy sietett, mintha most egy álma válna valóra. Felidézte Dustin ártatlan tekintetét a legutóbbi alkalomról, ettől pedig izzadt tenyere csúszkálni kezdett a kormányon. Kicsit megszédült az izgatottságtól, emiatt élvezte a hirtelen feltámadó gyenge szelet. Ha nem fújt volna, akkor talán rátör az émelygés. Felemelkedett az ülésről, így még gyorsabban száguldott, de hamar rájött, hogy Dustin lehet korábban odaért, és ha meglátja mennyire igyekszik könnyen megsejthet valamit az érzéseiről. Aztán elszórja a pletykát a gimiben... A sarki boltban, a parkban, a... Sam felsóhajtott.
És lőttek a hírnevednek. Ezért zavarna, ha tudnák, hogy meleg vagy? Ilyen fontos ez? – szólalt meg a lelkiismerete. – Nem gondolod, hogy árulkodó jel a hibátlan külsőd? Ne siess már úgy, mintha randira mennél, te hülye!

Inkább leült, és visszavett a tempóból. Mire a ráccsal körbevett pályánál leszállt a kerékpárról már úgy érezte, hogy a legszerencsétlenebb alak az egész városban. Márpedig semmi oka se volt erre ezidáig, főleg, mivel az utcán is rákacsintottak a lányok, az elsőévesek meg dicsőítették az iskolában. Azonban csalódottan döbbent rá, hogy Dustin nincs itt. Ez a tény mérsékelte az önbizalmát. Arra jutott, hogy az osztálytársának esetleg dolga akadt, de pár perc múlva feltűnik. Hisz, ki ne töltené az idejét Sam Dawsonnal, ha esélye nyílik rá?

Sam nyelt egy nagyot. Az izgatottságot idegesség váltotta fel. Úgy döntött, hogy kosárra dobál addig, amíg egyedül van. A biciklit közelebb tolta a rácshoz, közben felnézett az égre, amin szürke esőfelhők gyülekeztek.

*

– Esőre áll – figyelmeztette Mary Dustint. – Nehogy megázz! – megragadta a fiú vállát, az arca kétségbeesett volt. – Nem bocsátanám meg magamnak, ha...
– Bízz bennem, anya. Itthon leszek, még az eső előtt.
– Vigyázz! Rendben?
A fiú bólintott, aztán elhagyta a házat. Sokáig figyelte az időjárást, de végül meggyőzte az anyját, hogy engedje el. Attól félt, hogy Sam megunta a várakozást, vagy a közelgő eső miatt rég hazament, viszont maradt némi reménye. Szedte a lábát a lakópark felé, ahol a pálya található, és legalább az vigasztalta, hogy csak pár utcányira helyezkedik el. Felvett egy fekete felsőt az atlétára, belebújt a kapucniba is. Ebben a színben valóban egy árnyékra hasonlított. Szinte futott, és imádkozott gondolatban, hogy ne kapja el a vihar. Kiborította a tudat, hogy titkolózni fog Sam előtt. Egy átlag srác előtt, aki csak barátkozni szeretne. Kialakulhatna egy teljesen normális kapcsolata, ha a sors nem vágná el ettől. A sors; az ereje, amit az anyja különlegességnek tartott, viszont ez az áldás folyton eltaszította tőle az embereket. Egy nap se telt el úgy, hogy ne feszengene valamiért. Felderengett az emlékei között a még akkor is tiszta kép, amikor hatévesen meg akarta érinteni a szomszéd kutyáját, de az rámorgott, erre ő feldühödött, és a tenyeréből előtörő kék tűzzel leégette az állat hátáról a fehér bundát. Gyűlölte ezt az emléket. Gyűlölte a tönkretett holmikat. Utálta az új ágynemű szagát, az anyag sima tapintását, mert ez azt jelentette, hogy megint nem bírt uralkodni magán. Mint Billy esetében. Összeszorult a szíve, ha eszébe jutottak a hólyagok, pedig a srác távolról se kedvelte.
Szörnyeteg vagyok.

Fáradtan érkezett meg a pályához, szúrt az oldala és alig bírt levegőt szedni. Addigra úgy felerősödött a szél, hogy lefújta a kapucniját. Pont akkor pillantotta meg Samet. Az ajkai eltávolodtak egymástól, és pislogás nélkül bámulta az izmos, magas srácot, ahogy felugrik, a labda pedig pont beleesik a kosárba. Már nem sütött a nap, azonban ő úgy látta Samet, mintha egy jókora reflektor világítaná meg egy valódi pályán, közönséggel körbevéve. Már értette, hogy miért pont ő a suli kosárcsapatának kapitánya. Annyira belemerült a bámészkodásba, hogy észre se vette, hogy néhányan közelednek. Valaki meglökte, erre azonnal balra fordult.
– Szia, Sam! – köszönt egyszerre a két, elég vonzó külsejű tinédzserlány, sietve görkorcsolyával.
Sam épphogy intett.
Dustin visszabújt a kapucniba, és elindult, ez tűnt a legmegfelelőbb percnek ahhoz, hogy közelebb menjen, úgyis útban volt az előbb. Az árnyék szerep hatásosnak tűnt, bár Sam mellett nem kellett küzdenie azért, hogy senki legyen.
– Azt hittem, hogy átvertél – mondta Sam, és elejtette a nála lévő labdát, de aztán igyekezve fel is kapta.
Dustin ettől megrökönyödött, és a földre pillantott inkább. Akárhányszor találkozott ezzel a fiúval áradt belőle a magabiztosság, de akkor ezt zavartság váltotta fel.
– Kosarazunk? – kérdezte Sam. – Vagy lehet, hogy jobb volna fedett helyen lenni.
– Egyszer se kosaraztam.
– Micsoda?
– Sose volt túl sok barátom, egyedül meg minek játsszon az ember?
– Öm... – Sam hátrált a labdát forgatva két mutatóujjával, hunyorított – nem vagy te bunkó egy kicsit?
Dustin csak tátogott, és a homlokáig elvörösödött. Rosszulesett ezt hallania, közben megbánta, hogy nem tudott kedvesebb lenni.
– Bocs... – nyögte ki nehezen, és tett egy önkéntelen lépést Sam felé, de ettől még feszültebb lett, remegni kezdett a lába.
A szívverése a fülében dobogott. Könny szökött a szemébe, és érezte, amint a saját maga iránt táplált harag az ereibe kúszik, végig az egész testében. Feszítette az a borzalmas valami, ami képes arra, hogy bántson. Dustin zihált, a mellkasa látványosan mozgott.
– Jól vagy? – Sam hangja gyorsan komolyra váltott. – Rosszul lettél?
– Csak beteg... vagyok. A szívem...
Dustin ezúttal hátrafelé araszolt, és ekkor hirtelen félhomály ereszkedett rá. Szótlanul meredt a kétségbeesett Samre, majd nedveset érzett legördülni az orra mellett. Felemelte a tekintetét a felette gomolygó szürke felhőre. Megdermedt a döbbenettől, aztán lenézett, és arra eszmélt, hogy a betont vízcseppek sötétítik meg néhol.
– Ó, ne! – suttogta. – Mennem kell!
– De... – kinyújtotta a karját, hogy megragadja a másikat, de abban a pillanatban, hogy az ujjai közelítettek, szinte ugrott egyet, és felkiáltott. – Mi a...?
Dustin nem várta meg, hogy mit szeretne kérdezni Sam, egyszerűen csinált egy hátraarcot, és futásnak eredt.