IN FLAMES - Égess el!

Tizenharmadik fejezet

A kórterem csendje súlyként nehezedett Dustinra. Egy támla nélküli széken ült, és fogta az anyja vékony kezét. Csak nézte őt, és a szavak megmarkolták a torkát, akár egy vaskos kötél. Sose látta ennyire sápadtnak és fáradtnak, még akkor sem, ha belőle nyert energiát. Amikor ez eszébe jutott bűntudat lett úrrá rajta, és a csend meg a tisztaságszag még nehezebbnek érződött. A hideg futkosott a gerincén.
– Semmi baj! –  suttogta Mary. Az ajka olyan fehér volt, hogy összeolvadt az arcbőre színével. – Hamar meggyógyulok.
– Persze – bólintott Dustin, bár nem hitt neki. Nem hiába fullasztotta a gépekkel, ágyakkal és sárga fénnyel megvilágított helyiség. Még sose rettegett annyira semmitől, mint attól, hogy elveszíti az anyját is. Épp eléggé elkeserítette, hogy az apjáról le kellett mondania korábban. A férfi gyűlölte az esemény óta.
Megtörölte az orrát, és erőltetett mosolyra húzta a száját. Attól tartott, hogy pár percen belül sírni fog.
– Félsz, kicsim? – kérdezte Mary aggódva. Fésületlen, kócos haja elterült a párnáján, bő hálóinget viselt, paplan takarta a hasáig.
– Nem. Igyekszem észrevétlen maradni.
– Elmegyünk innen, miután felépültem, hogy ne találjanak meg.
– Oké.
Dustin most az egyszer szívesen hazudott. Kicsit se maradt észrevétlen. Felgyújtott egy embert, akit aztán elásott, majd energiát nyert a dokiból az irodában. Esze ágába se volt beszámolni erről, mert nem szerette volna felzaklatni az anyját.
– Képzeld, ebben a suliban nem utál az összes osztálytársam – mesélte.
– Ez csodálatos.
Dustinnak feltűnt, hogy Mary nagyon kimerült és aludni akar. Nem zavarta, mert a gyógyuláshoz sok alvás kell, és végre ő is hagyhatta kicsordulni a könnyeit. Annak ellenére, hogy az anyja hamar álomba merült, nem engedte el a kezét, pedig az ujjak szorítása teljesen elgyengült. Hideg volt a tenyér, ami eddig akárhányszor ért hozzá mindig kedvesen, meleg gondoskodással tette. Miközben figyelte a csukott szemet és a szuszogó ajkat arra gondolt, hogy nem élhet nélküle. Sem a simogatás, sem az ölelés és az anyja jelenléte nélkül se. Idegesítette a gyorsan fogyó idő is, nem tölthette az egész napot a kórházban, de nem bírt megmozdulni. Pedig már megfájdult a háta a görnyedt üléstől. Azt érezte, hogy Mary az egyetlen ember, akiben megbízhat, mellette csupán egy kamaszfiú és nem szörnyeteg. Nem az a borzalmas valaki (vagy inkább valami), aki bántotta az apját és gyilkolt...
Talán jobb volna, ha elkapnának. Öljenek meg!

Ahogy ez a mondat végigfutott az agyán rátört a félelem. Nem tudott volna meghalni, hiába nőtt hatalmasra a lelkiismeretfurdalás.
Gyáva vagyok. Borzasztóan gyáva!

Egy mély sóhajt követően rákényszerítette magát, hogy felálljon, és kiment a folyosóra. Az egyik fele a kórházban maradt volna, de a másik menekülni próbált innen. Kavargott a gyomra az idegességtől, arra vágyott, hogy végre felébredjen ebből a rémálomból. Gyűlölte, hogy megszületett, mert a katona érte jött és nem az anyjáért.
Ha nem volnék, semmi baja se lenne.

Utálta, hogy különleges. Semmi jó se származott belőle. Csupán terhet jelentett a szüleinek és másoknak veszélyt. Indulnia kellett, hogy ne késsen el az iskolából, nem hiányozhatott megint. A nagyszülei azt mondták, hogy a tanulás talán eltereli a figyelmét. Reggel is sejtette milyen rossz ötlet, amikor úgy döntött, hogy eljön ide, azonban találkozni akart az anyjával. Rettenetes megérzése lett. Tudta, hogy szörnyűség vár rá, az ilyet egyébként is gyakran megsúgta neki egy belső hang. Kivette a telefont a zsebéből, hogy megnézze mennyi az idő. Semmi szüksége se volt arra, hogy a tanára leteremtse.
Langyos napfényben sétált el a pár saroknyira lévő gimnáziumig. A parkolóban autók sorakoztak magas fák árnyékában, és Dustin elfintorodott, mert eszébe jutott, hogy lehetne jogosítványa, mint néhány vele egyidős tanulónak. Zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel haladt és azon tűnődött, hogy nem csak jogosítványa, valódi élete sincs.
Megnyugtatta a tudat, hogy más diákok is most érkeznek. Mögéjük settenkedett, beolvadt, hogy ne figyeljenek fel rá. Fellélegzett, kis híján látványosan. Minél több ember vette körül, annál könnyebben vált árnyékká. Kibújt a pulóverből, úgyis izzadt benne, és betette a szekrényébe. Sietett, hogy hamarabb a teremben legyen, ott úgyse keresi senki. Épphogy elfordította a kulcsot a zárban és megigazította az egyenruhához tartozó kék inget, amikor valaki megragadta a felkarját.
– Végre itt vagy, te kis pöcs! – mondta Billy. – Dumáljunk!
Dustin arra eszmélt, hogy Billy a WC felé ráncigálja, még oda se értek, és az ujjak szorítása már fájdalmat okozott. Annyira hirtelen történt az egész, hogy a táskáját a földön felejtette.
Egy srác vizelt a piszoárnál. Billy biccentett, a fiú meg amilyen gyorsan tudta befejezte a dolgát, és odébbállt.
– Ki vagy te? – Billy a falhoz lökte Dustint, és olyan közel állt, hogy ne mehessen sehová.
– Eressz, különben megöllek.
– Na, ne nevettess! Ki a fasz vagy? – Megmutatta a csuklóját metsző piros sebet. – Láttam a neten, hogy ugyanezt tetted az apáddal. Hogy csinálod?
– Kopj le, vagy kapsz még egyet! – mondta, és már nem érdekelte, hogy ki ismeri meg igazán. Úgyis lassan minden tönkrement körülötte.
– Rajta! Égess meg újra!
– Mit akarsz ezzel elérni? Bassza a csőröd, hogy legutóbb nem hitt neked az igazgató?
– Te szarházi!
Billy felemelte az öklét és lesújtott vele. Dustin arcába éles fájdalom hasított, és meggörnyedt. Sejtette, hogy be fog lilulni, nem ez volt az első alkalom, hogy behúz neki valaki. Harag lett úrrá rajta, számolni kezdett egytől tízig, hogy megnyugodjon, mert érezte a bizsergést az ereiben. Zizegve pislogott a neoncső a mennyezeti lámpában.
– Aztaaa... – döbbent meg Billy.
Észre se vették, hogy hárman vannak odabent.
– Hagyd őt békén! – Sam meglökte Billyt a mellkasára ütve, de nem túl erősen. Nem akart fenyegetőnek tűnni, a mozdulat jelzésértékű volt.
– A tökéletes Sam Dawson megvédi az elesetteket – gúnyolódott Billy, és elnevette magát.
– Szállj le Dustinról, ha nem szeretnéd, hogy velem gyűljön meg a bajod.
Billy felrántotta a szemöldökét, becsmérlően méregette a másikat. Elindult kifelé, és közben azt mondta:
– Ennek még nincs vége.
Sam hangosan sóhajtott, hogy legyűrje a testét remegtető dühöt. Viszketett a tenyere azért, hogy behúzzon Billynek, de nem süllyedhetett le az ő szintjére.
Dustin lélegzetvisszafojtva állt a mosdó előtt. Hasonlóan érzett, mint Sam, ám szerencsésebb volt elfojtani a haragját. Nem szívesen gyújtott volna fel még egy embert, annak ellenére se, hogy megfordult a fejében pár perce. Úgy nyugodott meg, hogy Sam megfogta a felkarját és így szólt:
– Csigavér! – azzal húzni kezdte őt az egyik fülke irányába. – Nem akarok egy újabb hullát elásni.
– Én elásnám – jegyezte meg.
– Azt sejtettem – mondta, és kinyitotta a leghátsó fülke ajtaját, intett Dustinnak, hogy lépjen be, aztán bezárkóztak.
– Kösz az előbbit – hálálkodott, közben kicsit kipirult, mert a szűk helyen egészen a csempéhez ért a háta.
– Ne foglalkozz ezzel a balfékkel. Tuti, hogy az apja minden nap megfingatja otthon, ezért ilyen barom.
– Hogy?
– Billy apja rendőr. Száz százalék, hogy haragszik rá.
– Meg tudtam volna védeni magam, csak... – lehunyta a szemét, és fújtatott.
– Elhiszem – mosolyogta Sam. – Inkább kerüld a bajt! Azt szerettem volna kérdezni, hogy jobban van-e édesanyád?
– Nem igazán – válaszolta halkan. Zsebre dugta a kezét, és a földre hajtotta a tekintetét.
– Úgy sajnálom!
Dustin erre csak bólintott.
– Mást is akartam – kezdte Sam, és megvárta, amíg a másik fiú ránéz. – Találkozzunk este a házatoknál, van egy meglepetésem.
– Micsoda?
Dustin szavai elakadtak. Általában csendben volt, azonban akkor beszélt volna, ha bír. Talán azért, mert közel voltak egymáshoz, épphogy pár centire. Nem merte bevallani magának, hogy ez mennyire tetszik neki. Folyton attól félt, hogy Sam elköszön és elmegy. Úgy érezte, nem szabad elhinnie, hogy ez a jóképű, menő srác szeretne tőle valamit. Bár a legtöbb jel erre mutatott, mivel hosszú percek óta fürkészte csábító félmosollyal. Ő meg majdnem rémülten tekintett vissza rá. Borzasztó sebességgel vert a szíve, a fülében hallotta a dobbanásait, pont úgy, mint a kosárpályán korábban. Imádta Sam szúrós, férfias illatát, meg azt a kedvességet, amivel hozzászólt, vagy nézte, amikor összefutottak. És a következő pillanatban kis híján elvarázsolta.
Sam gyengéd puszikat adott Dustin nyakára, legalább négyet, aztán egyet a füle alá.
– Jaj... – futott ki Dustin száján, a puszik csiklandozták.
– Ez gyors neked, igaz? – pillantott rá majdnem aggódva.
– Hát... – most már annyira se talált szavakat, mint az előbb.
– Édes vagy.
– Fogd be – mondta, de furcsán szórakozott hangon, és ez meglepte. Sőt, az egész helyzet meglepte. Olyan izgatott lett, hogy izzadni kezdett a tenyere.
– Akkor este nyolc körül találkozzunk. Fáj? – kérdezte, és Dustin állára tapintva megsimogatta a nagyujjával a duzzadt lila foltot, amit Billy ökle hagyott.
– Egy kicsit, de leszarom. Nem az első.
Sam sajnálattal nézett Dustinra, aztán adott egy puszit a foltra is.
– Csak azért, hogy kicsit se fájjon.