Ashtonnak fogalma sem volt arról, hogy merre tart.
az iskola korom sötét volt, és jéghideg volt a folyosókon. minden egyes rossz irányváltásnál egyre idegesebb lett, ereiben csak úgy cikázott a stressz. feszültségét azzal próbálta csillapítani, hogy beletúrt dús, göndör fürtjeibe, majd az egyik sarkon befordulva tovább kereste a pincébe vezető ajtót.
próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Sophie biztosan jól van, és csak valami édes meglepetéssel készült neki egész nap. de Ashton valamiért nem hitt az eszének. nem bírt lassítani a léptein, szinte már eszeveszett tempóban rohangált fel-alá a sötét iskolai folyosókon. úgy érezte, mintha az iskola egy véget nem érő labirintus lenne számára.
hirtelen kinyitott egy, a többi ajtótól különböző ajtót, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a koszos, elöregedett fa lépcsőt, majd óvatosan lesurrant a pincébe.
a fiú szemei elkerekedtek, amint meglátta meztelenül, egy szál bugyiban kuporogni a földön. Sophie dús, barna haja teljesen kócos volt, arca könnyáztatta, és egész testét kisebb-nagyobb sérülések tarkították. Sophie azt sem vette észre, hogy Ashton ott van a pincében vele, annyira nem volt magánál.
Ashton azonnal odaült Sophie mellé, és szorosan az ölelésébe zárta a lányt. apró, finom puszikat nyomott a homlokára, hogy enyhítse a fájdalmat, amit Sophie kívül-belül érzett.
'jól vagy?' kérdezte suttogva Ashton, és még ő maga is tudta, hogy ez volt a leghülyébb kérdése jelen esetben. a lány nemlegesen megrázta a fejét, közelebb húzódva Ashtonhoz.
'n-nagyon f-fáj. a-a sebek.' szipogott halkan Sophie. Ashton idegesen, a homlokát ráncolva bólintott egyet.
amíg órákig üldögéltek ott, az összes bántó szó, az összes megtörtént jelenet, amit a 3 gimnazista tett vele, újra, és újra lejátszódott Sophie fejében.
***
oké
hivatalosan is itthon vagyok
és hivatalosan itt a folytatás
szeri ❤
