Tíz év után

#1

Már csak egy nap volt hátra a tíz éves osztálytalálkozóig, ami megmagyarázza az álmatlan éjszakákat. Utáltam a gimit, utáltam mindenkit, aki ott volt. Kivéve őt. És éppen őmiatta döntöttem úgy, több napon át tartó belső vívódás után, hogy elmegyek.
Persze még mindig kerestem a kibúvókat, például azt mondtam, ha nem találok megfelelő öltözetet, maradok otthon. És így természetesen az első boltban szembejött velem egy tökéletes ruha.

A találkozó közeledte sötét fellegként borult fölém, és felébresztette az összes kis gyermeteg szívemben eldugott emléket és érzést, amit az évek jótékony hatása miatt már elfelejtettem, vagy legalábbis nem gondoltam rá.

Újra ott voltam a csupasz falú kis osztályterem műanyagból készített egyen padjainak első sorában, közvetlenül mögöttem Peterrel, akinek telt ajka, dús, hullámos fekete haja és kezdetleges pihe bajsza volt. Alacsony és néha idióta volt, mint a gimnazista fiúk mindegyike, de én már ekkor látni véltem benne a jövendőbeli vonzó férfit; és a későbbi internetes képek csakugyan igazolták a meglátásomat.

Emlékszem, mikor először megbökte a vállamat a tollával. Egy pillanatra lefagytam, és próbáltam összeszedni magam, hogy egy határozott és nyugodt lánynak tűnjek, ami persze mérföldekre messze volt a valóságtól. Megfordultam és szembetaláltam magam a világ legvonzóbb szerénykedő mosolyával.

- Neked mi jött ki? Tudom, hogy okos vagy, ezért téged kérdezlek. - Meg persze azért, mert más nincs a közelben, gondoltam magamban. Tényleg konyítottam valamit az idegen nyelvekhez, de nem én voltam az egyetlen okos ember a teremben. Vegyük például Petert, aki történetesen osztályelső volt, és így csak még hízelgőbb volt a kérdés.

Így kezdődtek a rövid párbeszédeink, amik az idővel kibővültek és már a szünetekben is beszélgettünk, és ahogy teltek a hónapok nem csak az iskoláról, hanem szabadidőről, zenekarokról. Megtudtam például, hogy ugyanaz az egyik kedvenc zenekarunk, mely információt kedvesen dédelgettem a szívemben, és mindenféle jelenetet elképzeltem közös zenehallgatásról és koncertjegyekről. Hát igen, tipikus gimis lány voltam, abból is az álmodozó fajta.

Annyira megszokottá váltak ezek a kis pillanatok - amiket otthon természetesen leírtam a naplómba, és este újrajátszottam a fejemben - hogy mikor nem jött valamiért, üresnek éreztem magam, és csak bámultam az előttem levő füzetet. Visszahúzódó lány voltam, sosem volt bátorságom nekem keresni a lehetőségeket, megvártam, míg a másik kezdeményez. Azóta is sokat jut eszembe, mi lett volna, ha egy bizonyos helyzetben kivételesen összeszedtem volna magam.