Tíz év után

#5

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megfordultam. Ő volt az, tényleg eljött ez a pillanat, és jobban festett, mint valaha. A gyermekies vonások eltűntek az arcáról, és helyette ott volt az az ellenállhatatlanul csillogó sötét szem, és a hullámos fürtök, melyek keretbe foglalták még most is inkább kerek, mint szögletes arcát.
Észrevettem, hogy a kezem még mindig fenn tartom, ahogy ettem a csábításba vivő epret. Nagy nehezen összeszedtem magam, pedig a szívem még mindig gyorsabban vert, és így feleltem:
- És mit csinálsz, beárult Engels tanárnőnek? - Szinte föltörtem, mire kis mosoly szakadt ki belőle, majd komolyan rám nézett, amivel eléggé meglepett.
- Nem, ha táncolsz velem. - A szívem megint nagyot ugrott, ha ez így megy tovább, a kardiológia sürgősségi osztályán fogok kikötni.
- Rendben, abban már úgy is jók vagyunk. - Feleltem nyugalmat magamra erőltetve, utalva a gimnáziumi szalagavatóra.

Szerencsére sokan voltam még rajtunk kívül a tánctéren, így teljesen elvegyülhettünk. Ahogy anno az osztályban is. Épp egy lassú szám volt, és izgatott lettem, ahogy ráeszméltem, hogy ez az, amire vártam és vágytam, amit elképzeltem, mielőtt betettem volna a lábam ebbe a fényűző terembe.
Egy ideig csak néztük egymást csendben, és annyira elvesztem sötéten ragyogó szemeiben, hogy egyetlen gondolatom nem volt. Aztán végül ő törte meg a csendet.

- Hogy vagy? - Egy teljesen egyszerű kérdés lehetett volna, és az is volt, hiszen aznap már sokadszorra hallottam, de fojtott hangja mégis több jelentést adott mindennek, amit mondott.
- Jól, és te? - El sem hittem, hogy megint olyan cincogó selypítésem van, mint gimiben.
- Én is jól, kösz. - Hangjában, mintha nevetés bujkált volna, mire összeszedtem magam, és elkezdtem sorolni magamról ugyanazokat az infókat, mint előtte. Mikor újra a szemébe néztem, valami megváltozott bennem, lefagytam. Felrémlett a múlt, és úgy éreztem megint ugyanott tartunk, csak a felszínt érintjük, ugyanolyan semlegesen társalgunk, mint bárki mással. Kavarogtam az érzelmeim, és úgy éreztem muszáj kijutnom a teremből. Ám ekkor, mintha Peterben megváltozott volna valami, talán észlelte a hangulatváltozásomat.
- Jól nézel ki. Ami azt illeti nagyon jól.
- Köszönöm. - Ezután megint csend következett, de ez már jóval tartalmasabb csend. Kezét sokkal súlyosabbnak éreztem a derekamon, és mintha megszűnt volna köztünk a távolság.

- Lucy, én annyi mindent... - kezdte Peter, mikor felbukkant a semmiből Bee.
- Sziasztok, hát téged még nem is láttalak Peter! - Olyan lelkesnek tűnt, mintha minimum öribarik, vagy szenvedélyes szerelmesek lettek volna, és sokkal több kötné össze őket, mint valójában. Peter arcán egy pillanatnyi zavartság suhant át, majd mikor Bee felé fordult, úgy éreztem a sors valami különösen kegyetlen viccet játszik velem. Próbáltam keresni Peterrel a szemkontaktust, hogy rájöjjek mit akart mondani. Talán velünk kapcsolatos? Vagy csak megint álmokat kergetek?