Tíz év után

#2

Nem tudhattam neki mennyit jelentettek ezek a pillanatok, vagy, hogy egyáltalán gondolt-e rá, de egy fordulat után már nem is rágódtam ezen, mert úgy éreztem többé nincs értelme. Kaptam egy padtársat angolórára, Bea-t, a többségnek Bee-t, akivel mondhatni barátnők is voltunk, de nem nevezném ezt igazi barátságnak, hiszen csak az iskolára korlátozódott a kapcsolattartás közöttünk. Bee olyan volt, mint az én magasabb, vonzóbb, és magabiztosabb verzióm, ami szintén csak ellehetetlenítette a mélyebb barátságot közöttünk, hiszen mindig is éreztem egyfajta rivalizálást és féltékenységet irányába. Ekkor, gimiben fogadtam meg, hogy sosem lesz hozzám túlságosan hasonló barátnőm, mert akkor csak ott lyukadunk ki, hogy összehasonlítom magunkat.

Leginkább akkor éreztem a féltékenységet, mikor azt láttam, hogy Peter is érdeklődést mutat iránta. Tudtam, hogy hülyeség emiatt ramatyul érezni magam, hiszen Peterrel nem volt köztünk semmi, de persze tudtam, hogy nekem igenis jelentett valamit. Jelentett valamit, mikor másodkézből ugyan, de azt hallottam szépnek talál. És mikor odalépett hozzám egy iskolai ünnepség előtt, és elkezdte a sálamat babrálni.

De hát persze miért ne tartaná vonzónak Bee-t, aki igazi természetes szépség a hosszú barna hajával, és kedves mosolyával. Mégis úgy éreztem méltatlan az egész, mert én ismertem Bee egy másik énjét, ami nem a fiúknak szólt, és ami egészen máshogy nézett ki. Éppen ezért az utolsó két év igen nehéz volt a gimnáziumban.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha elmondanám mit érzek, de tudtam, vagy legalábbis tudni véltem, mi lenne a válasz, ezért inkább az elkövetkező időkben arra koncentráltam, hogy kiábrándítsam magam belőle. Peter túl stréber, túlságosan sznob, sőt feltehetőleg szexista is. Legalábbis ezt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy könnyebb legyen kettejüket nézni. Sosem értettem Bea miért nevet annyit, és dobálja a haját, mikor nem is jön be neki Peter. Ezt onnan tudom, hogy akkor is éppen barátja volt. Bezzeg nekem...

Valahogy elevickéltünk a végzős évünkig, ahol a szalagavató táncra a magasságunk miatt egymás mellé osztottak be minket. Ekkoriban mindenféle csapatépítő játékot játszottunk a teljesen fölösleges drámaóra keretén belül. Az egyik ilyen szerintem csak idő és unaloműzésre szolgáló feladat az volt, hogy valakinek bekötöttük a szemét, és az illetőnek ki kellett találnia tapogatózás alapján ki áll előtte. Nagyon felnőttes, nagyon hasznos.

Minden érzésem szerint bugyuta játék alól próbáltam kibújni, de itt sajnos sorra kerültem. Egyből előbújt az idegességem és féltem, hogy nem fogom eltalálni, és mindenki rajtam nevet majd. Mikor elkezdtük, úgy döntöttem a ruhával legegyszerűbb kezdeni, részben azért, mert így legalább nem tapogatok egyéb érzékeny területeket. Kasmír pulcsi, alatta ing. Tornáztattam az agyam, ki viselhetett ilyen az osztályban, de mivel nem jöttem rá, muszáj volt tovább játszanom a tapogatózást. Kicsi és puha kezek, kicsit izzadt. Hát ez sem szűkítette tovább a kört. Muszáj vagyok arcra menni. Hoppá! A szívem kihagyott egy ütemet, mert rájöttem kivel van dolgom.

Puha szakállkezdemény és borosta, elképesztően telt ajkak, dús, hullámos haj. Egek, de jó érzés megfogni. Egy pillanatra ott felejtem a kezem az arcán, a nyakán, de tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, mert akkor kínos lenne. Nem felejtettem el, hogy közönségünk is van. Kimondom a nevet:

- Peter.

Nincs taps, nincs semmi, mindenki látványosan halálra unja magát, miközben az én szívem ezerrel ver. Leveszem a kendőt, és ő ott áll velem szemben, arcán megfejthetetlen nézéssel. Kíváncsiság, öröm, és még valami más ül sötét szemeiben. Talán vágyakozás? Nem az lehetetlen, hiszen neki Bee jobban tetszik. Vagy mégsem?

Sokáig gondolkoztam ezen az iskola után is, különösen az után, hogy megtudtam Peter maga jelentkezett a feladatra. Vajon miért, hiszen korábban ő is kibújt a játékok alól. Mondanom sem kell ezután még nehezebben tudtam koncentrálni a táncgyakorlásra, hiszen élénken élt az emlékezetemben a keze melegsége, arcának tapintása. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, már korábban tudtam, hogy ő az, és nem a rossz válasz miatt húztam a pillanatot, hanem mert érezni akartam őt. Még többet és még többet...