Tíz év után

#7

Peter nagyon nehezen akart elengedni. Úgy nézett rám, hogy szemei szinte könyörgőnek hatottak, mint aki attól fél, hogy elveszít. A taxiban ülve újrajátszottam a fejemben, ahogy fogta a kezemet, és megígértette velem, hogy másnap felhívom bármi is lesz. Újraéltem a csókunkat is persze, és nem tagadhattam el magam elől, hogy pontosan olyan, sőt jobb is volt, mint amit elképzeltem. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de ez a súlytalanság egyből elmúlt, ahogy egy másik érzés is előtört, amivel nagyon is tisztában voltam. Egyáltalán nem éreztem bűntudatot a barátom, David miatt. Már valamivel több, mint hat hónapja együtt vagyunk, de mindig is egyfajta kényszerviszony volt ez, hogy legyünk egyedül. Ezt egyikünk sem vallotta volna be, de attól még így volt. 

Nem tudom, hogy vajon kezdetektől fogva, de akkor is törődtem vele, átéltünk együtt sok mindent. Ahogy felmentem a lakásba, azért imádkoztam, hogy ne legyen ébren, és így is lett. A kanapén horkolt, mint aki meg akart várni, de elaludt közben. Erre elmosolyodtam, és szomorúság is facsart a szívembe. Itt van egy ember, aki kezdettől fogva szeret, én meg más csókjáról álmodozok. Ám aznap (ami igazából másnap), már nem bírtam többet gondolkodni, így bevonultam a hálóba.

*

Másnap reggel kialvatlanul meredtem a plafonra. Sok mindent kellett átgondolnom, de nem nagyon jutottam előre. Egyet tudtam: nem szeretek hazudni, és tiszta vizet fogok önteni a pohárba David-el. Peter... nos ő már nehezebb dió volt. Valamikor az éjszaka folyamán David visszatalált a hálóba, de már kiment reggelit csinálni.
Összeszedtem magam, és kimentem a konyhába, mert tudtam, hogy nem kerülhetem el az elkerülhetetlent. Egy ideig csak álltam ott, és néztem barna rövid haját, szélles vállát, és azon gondolkodtam mennyire szöges ellentétben van Peter veszedelmes kisugárzásával.
Mikor megfordult még mindig nem tudtam mit fogok mondani pontosan, csak azt, hogy lépnem kell. Nem sodródhatok mindig, hogy valaki más oldja meg a problémáimat.
- Jó reggelt, milyen volt tegnap?
- Öhmm, jó. - kezdtem habozva, aztán egyszer csak kibukott belőlem. Sosem bírtam a feszültséget. - Figyelj, az a helyzet, hogy én... megcsókoltam valakit. Erre az éppen elkészített tükörtojás meglepetten landolt a tányéron, mintha ő sem hinné el mit hallott. David csak valami hitetlenkedő nevetéshez hasonlatos hangot adott ki.
- Ezt nem hiszem el... Peter-rel igaz? - Na, erre meg én döbbentem le.
- Honnan tudod? - David még mindig csak nevetett, amivel kezdett megijeszteni.
- Azt hiszed én teljesen hülye vagyok, ugye? Hogy nem vettem észre, hogy elhidegültünk egymástól? Mindig azt mondogattuk, hogy minden rendben van, különleges helyekre mentünk randizni, de valójában mindig is a gimis szerelmedre vágytál, aki amúgy sosem érdeklődött irántad, azt az egy esetet leszámítva, mikor majdnem megcsókolt a bál előtt.
- Ezt meg honnan tudod, te elolvastad a naplómat? - teljesen el voltam hűlve, lefagytam, és a saját felemelt hangomat is úgy érzékeltem, mintha kívülről jönne. A válasz rá volt írva az arcára. Volt köztünk valaha is bizalom? - Miért?
- Ne nézz rám ilyen vádlón, mindig tudtam, hogy fejben valahol máshol jársz, hát szememre vetheted azt, hogy az okokat kerestem? - Csak a fejemet ráztam, ez az egész olyan szürreális volt. Minden, ami tegnap óta történt. Néztünk egymásra, és mindketten tudtuk, hogy ez a vége. Az emlékek, érzések szépen lassan kikoptak, nem számítanak már. Fájt, mert bár tényleg sokat gondoltam Peter-re, mégiscsak ő volt az életem része, aki csókolt, ölelt, támogatott és megnevettetett. De közben a hátam mögött kutatott; ezt sem fogom elfelejteni.