Tíz év után

#14

Azt hittem megfogok könnyebbülni, ahogy végre kiléptem a kórház ajtaján, végre felépülve, csak egy-két kötéssel itt-ott. Az arcomon van a legcsúnyább seb, amit össze kellett varrni. Először megdöbbentem a tükörképem láttán, de aztán rájöttem, hogy mindez nem számít. Amit a kóma alatt átéltem, na, az már más kérdés.
Meglepően unalmasan és simán teltek a napok, de bennem valami nagy hiányérzet tátongott, az érzés belülről viszketett, mintha ott is lett volna egy sebem. Az óta a bizonyos eset óta nem beszéltem Peterrel, tudtam, hogy át kell gondolnom mindent, de a szívem végig csak azt kiáltotta, hogy hiányzik, hiányzik, hiányzik! A baleset el kellett volna, hogy távolítson mellőle, de csak azt éreztem, hogy vele akarok lenni, el akarok veszni benne.

*

Szép napsütéses és bágyadt volt a reggel. A kávéházból nyugodtan figyeltem az emberek, szinte meditatív állapotba kerültem. A kezem az előttem fekvő spirituális témájú könyvre tévedt, szinte automatikusan. Mióta visszatértem elkezdtem érdeklődni ezek iránt a dolgok iránt, talán meg is akartam magyarázni magam, hogy amit átéltem az tényleg megtörtént.
Múltban való kalandozásomat, az ajtó csilingelése szakította félbe, ahogy anyukám nagy mosollyal az arcán jött felém.
A baleset óta sokkal szorosabb a viszonyunk, többször és őszintébben beszélgetünk, mégsem tudtam, hogy a mai találkozót miért szervezte meg, különös hangjától a telefonban kicsit nyugtalan lettem.
- Hogy vagy? - Általános tapogatózó kérdés, mégis úgy éreztem alig várja, hogy a lényegre térjen. Én is.
- Jól köszi. - bólogattam. - És te?
- Ó én is. - A hatásszünet kezdett már egyszerűen nyomasztó lenni. - Beszéltél mostanában Peter-rel?
- Hogy jön ez ide? - válaszoltam hirtelen, mert a szívem vad vágtába kezdett, és egyszeriben eltűnt rólam a reggeli bágyadtság. Ám anya ekkor megint úgy döntött, inkább elhúzza kicsit a csendet, miközben az agyamban már elkezdett pattogni egy ér, a visszafogott feszültségtől.
- Mond csak szereted?
- Hogy jön ez ide? - csak ráztam a fejem, és kiszaladt belőlem minden levegő.
- Velem nyugodtan lehetsz őszinte, már a gimnáziumi évek alatt láttam, hogy nézel rá, azt is tudom, hogy randizgattatok. Aztán ott a kórházban... Te nem láttad, de nagyon aggódott érted, szinte belebetegedett. Múltkor összefutottunk, és azt kérdezte, hogy vagy. Ekkor tudtam meg, hogy nem is beszéltek.
- Nézd, ez... bonyolult.
- Miért is? - kérdezte kihívóan, a szája szegletében mintha egy mosoly is bujkált volna, de lehet csak a képzeletem játszott velem. Azt hittem a válasz továbbra is könnyeden fog legördülni a nyelvemről, de nem így történt. Peter problémája személyes és valószínűleg titkos is.
- Csak annyit mondok - folytatta, - hogy ha ő életed szerelme, márpedig én még sosem láttalak úgy kivirágozva, mint azokban a napokban - erre zavartam el kellett mosolyodnom - akkor ez megér egy próbát nem? Apáddal mi szétmentünk az igaz, de szerelmes voltam belé. Nagyon. Éppen ezért egy pillanatig sem bántam meg, hogy fejest ugrottunk a dologba. Pláne, hogy egy olyan csodálatos dolog kerekedett ki belőle, mint te. - A hangja ellágyult a mondat végén, és gyengéden megfogta az arcomat.

Még egy ideig ültünk ott, és beszélgettünk másról. Anya nem várt választ, nem is tudtam volna még megfogalmazni semmit, de miután elment a csomó a szívemben egyre határozottabb körvönalat öltött, mintha az űrnek, ami bennem tátongott, hirtelen neve lett volna. Egyszer csak felpattantam, és pontosan tudtam, hova kell mennem.

*

Megérkezve mindig megütött a rengeteg ember ide-oda rohangálása, nem számít hányszor jártam itt az elmúlt hetekben. Odamentem a recepcióhoz, de mielőtt bármit is mondhattam volna a saját nevemet hallottam. Megpördültem és ott állt ő a folyosó végén, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Erre ő is automatikusan utánozta a gesztust. Elindultam felé, de ahogy csökkent köztünk a távolság úgy ment össze az én határozottságom is. Ám mikor belenéztem sötét és igéző szemeibe, amelyek távoli tájakról és mélyben eltemetett érzésekről beszéltek, minden helyreállt.

- Itt vagy. - Láttam a szemében a reménykedést, és azt is, hogy nem meri megendegni magának, hogy higgyen. Bizonytalanságát látva elmosolyodtam.
- Igen, itt vagyok. És nem is tervezek elmenni a közeljövőben.
- Ez azt jelenti, hogy...?
- Igen. - Esküszöm a szívem sosem vert ilyen hevesen, mint itt, ebben a pillanatban. Próbáltam racionálisan gondolkodni, próbáltam mindent hátrahagyni, de téged nem tudtalak. Nem számít mi történt, te ott voltál a fejemben, és a szívemben, és azon gondolkodtam, mi van ha ez az egész azért történt, hogy ráébresszen mik a fontos dolgok az életben. Amikért megéri érni. Márpedig ez... - lenéztem egy pillanatra, hogy összesedjem magamat, mert eddig csak rohantam a szavak után, úgy kapkodtam. - szerintem az. Meg akarom tudni, hova vezethet ez az egész, nem akarom kihagyni a lehetőséget, ezt a csodát, mert a szerelem és a szeretet az. És ugyanakkor sosem tökéleteses. - A könnyeim ott ültek a szemem sarkán, de nem törődtem vele, hogy lehullanak-e vagy sem. - Együtt túl fogunk jutni ezen az egészen, tudom hogy le tudod tenni a gyógyszereket.
- A könnyeim erdején keresztül nem tudtam kivenni, Peter milyen arcot vág, de egyszer csak azt éreztem, hogy az ajkaink összetapadnak. Annyira vágytam már erre, minden percben mióta először megízleltem a csókja ízét, mindig ott volt bennem a vágy, nem tudtam kiírtani, akárhogy akartam. Mert az egyszerűbb lett volna. De sokkal szomorúbb és magányosabb is. És most,a hogy megszűnt a külvilág és elbújtunk egymást ölelésében és heves érintésében semmiért sem adtam volna ezt az érzést. És ezt a pillanatot. Nem számított, mi vezetett idáig. Minden pont így volt jó.