#3

1.1K 51 0
                                    

Az a bizonyos drámaóra újra reményt adott. A korábbi reménytelen fásultságom tovatűnt, új életet lehelt belém, ahogy minden héten a kezét a derekamon érezhettem, és elveszhettem a csodás, kicsit szégyenlős mosolyában. Ebben a negyvenöt percben megszűnt a külvilág.

De minden csoda három napig tart, és mikor ott voltunk a szalagavató estélyén, megint átfordultak az érzéseim. Pedig olyan jól kezdődött minden. Ott álltunk a színfalak mögött, mindenkiben érezhetően tombolt az adrenalin, ő pedig megkérte, hogy kössem be a nyakkendőjét. Örültem, hogy pont engem kért meg. Ahogy a kezem hozzáért az inge gallérjához hirtelen túl nehéz lett a levegő közöttünk. Nem mertem ránézni, csak próbáltam a kezem remegését kicsit csillapítani. Nem értettem, miért van még mindig ilyen hatással rám a közelsége, hiszen hosszú heteken át táncoltunk egymással.
Aztán végül mégiscsak rátévedt a tekintetem. Valahogy túl komolyan nézett rám, túl nehezen vette a levegőt, és túl sokszor tévedt a pillantása a számra. Megint úgy éreztem, hogy a saját kis világunkban vagyunk. A kezem valahogy odafagyott a nyakához. Vajon neki is azon járt az esze, hogy megcsókoljon? Hiszen olyan könnyű lett volna. A sor végén álltunk a régi, kidobott hangfalak takarásában, és a köztünk lévő távolság, mintha nem is létezett volna. Éveket vártam és álmodoztam erről a pillanatról, de megérte. Tökéletes pillanat volt ott a félhomályban. Vagyis lett volna, ha Bee nem épp akkor tűnik fel a semmiből.

- Na készen vagytok? Mennünk kell. - És ettől kezdve megint visszamentünk nullpontba.
- Igen persze, izgulsz? - Peter felvette azt a lehengerlő stílusát, és úgy nézett ki, mintha az előbb semmi sem történt volna. Elképesztő, hogy az egyik pillanatban mennyire közel lehetsz valamihez, majd egy másodperccel később milyen messze zuhanhatsz. Lehet csak én éreztem így, de mintha az este hátralevő részében Bee mindenhol ott lett volna.

Ezért is döntöttem úgy a bankett vacsoráját követően, hogy lelépek. Persze ezt próbáltam a lehető legfeltűnésmentesebben véghezvinni. A tervem az volt, hogy először csak kioldalgok a mosdóba, és onnan pattanok meg. Alapból utáltam az ilyen társasági eseményeket, mert ilyenkor éreztem csak igazán magányosnak magam. Mindenki nevetgélt és fotózkodott körülöttem, én meg csak túrtam a sült krumplit.
Ám ahogy kijöttem az alibi wc-zésről, megláttam Petert, ahogy ott áll a folyosón, lezseren egy oszlopnak támaszkodva. Ledermedtem, de a magas sarkú cipőm elárult.
- Csak nem le akarsz lépni? - Nem értettem, hogy láthatott át ilyen könnyen a szándékaimon, vagy hogy egyáltalán hogyan vett észre, hiszen szilárd meggyőződésem volt, hogy én vagyok a Láthatatlan Lány.
- Csak de, miért? - Nem is tudom miért kérdeztem vissza, mit reméltem. Talán azt, hogy megállít. Egy pillanatig úgy is nézett ki, hogy ezt fogja tenni, de aztán elgondolkodva rám nézett és csak annyit mondott:
- Sajnálom. - Ezután kínos csend alakult ki a tőlünk eltekintve kihalt folyosón. Szomorú voltam és fáradt, hogy eltelt négy év és semmi nem történt, és egyébként is minek kellett volna történnie? Hiszen én csak az álmodozó Láthatatlan Lány vagyok.
- Hát igen... szia. - Olyan gyorsan elhúztam, ahogy csak lehetett, esélyt sem adtam neki, hogy bármit is reagáljon. Levegőhöz kellett jutnom. Egy részem talán remélte, hogy utánam jön, megnézni nem mertem, de aztán hallottam az osztálytársaim hangját, ahogy már hívogatják. Visszanézve erre az estére, valahogy vicces és szomorú egyszerre, hogy ez volt az utolsó szóváltásunk a gimiben. Annyi beszélgetés és hülyéskedés, és az után a bizonyos majdnem csók pillanat után. Mindketten különböző városba és különböző egyetemekre mentünk, hogy éljük a különböző életünket, én pedig próbáltam felejteni. Ez hol könnyebben, hol nehezebben ment.

Akkor például nehezebben, mikor egyszer teljesen váratlanul összefutottunk egy ösztöndíjátadáson a rákövetkező évben. Az egyetemet szerettem. Az egyetem más tészta, mint a gimi. Az egyetemen barátokra leltem. Igazi, nem rivális, csak akkor beszélek veled, ha kell valami barátokra. Éppen ezért magabiztosabb, nyíltabb lettem, de ahogy belépett az ajtón rájöttem, hogy egy valami nem változott. Még mindig elkezd ficánkolni a szívem, és a gyomrom, ha meglátom.
Gyorsan elkaptam a tekintetemet én sem tudom miért, hiszen már kiszúrt engem. Odajött, arca egy nagy merő mosoly. Erre én is elmosolyodtam.
- Helló.. el sem hiszem, hogy itt találkozunk. Persze gondolhattam volna, hogy itt leszel, hiszen mindig is az egyik legokosabb voltál az osztályban. - Ezt olyan természetességgel mondta, mintha körülbelül a krumplis tészta receptjének hozzávalóit sorolta volna. És akkor még fokozta:
- Nagyon jól nézel ki. - Ezt már halkabban mondta, és ennek a hangnak semmi köze nem volt semmilyen krumplis tésztához, inkább olyan volt, mintha csak mi lennénk egy egészen más helyzetben. Nem hittem a fülemnek, úgy néz ki nem csak én lettem magabiztosabb. Elpirultam, de ezután már nem is volt lehetőségünk beszélni, egy két mondatot leszámítva az egyetemi életről, mert elkezdődött az ünnepség, utána pedig elvesztettük egymást.

Ettől fogva mindig izgatottam vártam az adott évi ösztöndíjátadást. Ám hiába, mert őt nem láttam többet. Egy kis internetes kutakodás után megtudtam, hogy nem bírta olyan jól az orvosi egyetem nyomását, és kipróbált egy-két hogy is mondjam... stressz oldót.
Nem egyszer ott találtam magam a gép előtt, ahogy az ujjam a billentyűzet felett köröz, hogy ráírjak mi a helyzet, és nem is tudom, valamilyen romantikus képzettől vezérelve, segítsek neki. De valamiért mindig lebeszéltem magam róla. Van neki elég barátja, sőt barátnője is, ahogy láttam, én meg csak egy távoli volt osztálytárs vagyok, semmi több.

Tíz év utánWhere stories live. Discover now