Tíz év után

#11

Ott virított előttem, mintha gúnyolna. Gyógyszerek. Egészen pontosan dög erős nyugtatók. Úgy éreztem, hogy lefagyasztották a testem, minden idegen és merev volt. Nem tudom meddig állhattam ott sokkolva, bámulva a pirulákat, de egy ponton rájöttem, hogy ez magyarázatra szorul, mégpedig sürgősen, ezért kifordultam a fürdőből, és egyből szembe is találtam magam Peterrel.

- Na végre! Már kezdtem aggódni. - Ragyogott a mosolya, de én fel se fogtam, minden lelassult. Tettem egy félszeg lépést hátrafelé, és így szóltam:
- Mi az ott a fürdőszoba szekrényedben? - Hangom magas éle teljesen idegennek hangzott.
Nem tett úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek, nem kezdett el magyarázkodni csak állt ott, ami bővel elegendő volt.
- Ezt nem hiszem el. - Az előbbi élességből most suttogásra fordult a hangom. - Ezért szakítottál a volt barátnőddel? És... mégis meddig akartad ezt előlem eltitkolni? - Úgy éreztem összeszorul a szívem, és ez a nyomás egyre csak erősödik és elnyel belülről. Nem akartam elhinni az egymásra találásunkat, túl szép volt és most tessék.
Láttam rajta, hogy egyre kétségbeesettem, talán ő is érezte ezt az űrt a mellkasomban, ezt a fájdalmas szakadékot, aminek szélén ott egyensúlyoztunk ketten.

- Ez nem olyan súlyos, mint hiszed, rengeteg orvos csinálja, máshogy egyszerűen nem lehet bírni, olyanokat látok nap, mint nap, amit te el sem tudsz képzelni, és a hajtás... - De én meg sem hallottam, minden szava olyan üresnek tűnt. Zúgott a fülem, és tudtam, hogy el kell innen mennem. Minél előbb. Ő próbált megállítani, de valahogy érezte, hogy az nem lenne túl bölcs, ha meg is ragadna, így gyorsan eljutottam az ajtóig.

- Kérlek, Ane, kérlek, csak hallgass meg, hidd el ez nem olyan nagy dolog, ettől még ugyanaz vagyok, és nem változik....
- Ne! Csak ne. - Hülye, idióta, csalfa könnyek lepték el a szemem, de ott tudtam tartani őket. Egy pillanatig csak néztünk egymásra, láttam a mély félelmet és szomorúságot a szívében, de nem tudtam foglalkozni vele. A saját érzéseim is legalább annyira kavarogtak.

*

Még egyetemista koromban megbuktam egy fontos vizsgán. Anyukám is volt, hogy szurkoljon, aztán, hogy megvigasztaljon. A hazaúton én vezettem. És borzalmasan. Annyira ideges és feldúlt voltam, hogy folyamatosan lerobbantam, és egyszer egy busz is majdnem belénk jött. Akkor anya megfogadtatta velem, hogy sosem ülök volán mögé zaklatott lélekkel.
Ezt az ígéretet most megszegtem, de nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy minél gyorsabban, minél messzebbre jussak, és a kilométerek mossák el a bánatomat. Nem is tudatosult bennem merre tartok, mert hirtelen egy emlék jelent meg előttem.

*

Ahogy beléptem az ajtón úgy csapott meg az alkohol bűze, mintha egy fal lenne. Annyi ember zsúfolódott össze a kis panelban, amit bármelyik csúcsidőben közlekedő busz megirigyelt volna. Kedves is lett volna egyből kifordulni, de akkor Elize, egyetemi csoporttársam meglátott és lelkesen berántott a bulizók tömegébe.
Sosem voltam az a nagy parti cica, és most is pontosan tudtam miért jöttem el, nem hazudtam magamnak. Egy fontos orvosi ösztöndíj átadása volt aznap, és Elize-től megtudtam, hogy ez valami népszerű dolog itt, ami után mindenki felönt a garatra, mintha törvénybe lenne iktatva.
És ha már épp a városban jártunk, miért ne csatlakozzunk mi is, hiszen azok a fiúk városban nagyon lelkesek voltak. Próbáltam nem nézelődni össze-vissza és csak ellazulni, de nem nagyon ment, a szívem hevesen dobogott és tudtam, hogy nem a disco zene ritmusa miatt.
Egy ideig kerestük a helyünket, aztán leültünk egy kanapéra, és pont ekkor megláttam őt. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy ott ült a sarokban és épp valami sötét hajú lánnyal gabalyodott össze. Ez tipikusan az a helyzet volt, mikor az embernek kedve támadna felpattanni és elrohanni, de valami megmagyarázhatatlan, önkínzó indokból mégse teszi, csak ül és néz. Ahogy a lány hajzuhataga kicsit arrébb lendült, láttam végre az arcát is. És azt is mennyire szét van csapva. Rám nézett, de a felismerés leghalványabb fénysugarát sem láttam a tekintetében.

Az az este volt életem leghosszabbja, csak ültem ott, hallgattam vulgáris beszédét, és mikor azt ecsetelte hosszan, hogy sosem tudna egy félénkeskedő, unalmas szürke egérrel lenni, már tényleg nem bírtam tovább és felugrottam. Nem ismertem rá, és nem is kellett volna foglalkoznom vele, szavai mégis megkarcoltak.

Még ennyi év távlatából is, elöntött a könny, ahogy felrémlettek bennem a mondatok, és hogy Peter mennyire nem önmaga volt. Mennyire nem az a kedves, intelligens fiú, akit megismertem, és akibe bele is estem. Tudtam, hogy a drog miatt fordult ki magából, láttam, ahogy ott is magához veszi az anyagot, miközben még mindig nem esett le neki ki vagyok. De hogy is esett volna, hiszen én is csak egy szürke kisegér vagyok.

A kezem megremegett és a könnyfüggönytől egyre nehezebben láttam. Gyorsan kipislogtam őket, de nem elég gyorsan. Ekkor ugyanis vakító fényár öntötte el a kocsit, és láttam, hogy szemből túl nagy sebességgel közeledik egy kocsi. Az utolsó másodpercek szinte csendes nyugalom szállt meg, aztán egy hatalmas robbanás mindent elsötétített.