Tíz év után

#12

Vakító fehérség, végtelen sötétség, aztán megint fehér fény. Erre a váltakozásra emlékszem, de semmi másra. Ahogy kinyitottam a szemem, olyan világosság fogadott, amit elképzelni nem tudtam. Felültem, és valahol az agyam hátsó szegletében meglepett, hogy ez milyen könnyen ment. Ezzel a lendülettel fel is álltam, és próbáltam kitalálni mi történt és hol vagyok. Gépek, ágyak, ez egy kórház. Oké, most arra kéne rájönni miért kötöttem ki itt. Elindultam a folyosón, de furcsán szédelegtem, és mintha a belsőm vattával lett volna kitömve.
Úgy éreztem sokkal nagyobb és könnyebb vagyok a testemnél. Mindent láttam egyszerre, az egész helyet, az összes embert, éreztem az egészet. Egy pillanatra becsuktam a szememet, és gyönyörű melegség öntött el. Nem tudom meddig kóborolhattam a folyosókon, vagy hogy egyáltalán ott járkáltam-e vagy csak képzeltem, de egyszer csak megfordultam, és egy ágyat láttam, amit körülvettek emberek. Egy másodpercig csak néztem a jelenetet, aztán ráébredtem, hogy ez én vagyok. Azok az én szeretteim.
Még mindig nem tudtam mi történt, de ahogy közelebb léptem láttam, hogy anya sír, és a nagynéném karolja át a vállát. Ott volt még nagybátyám is, és az egyik kolléganőm. Mindannyian ott ültek, arcukon szomorú, megfáradt arckifejezéssel. Meg akartam őket nyugtatni, hogy minden rendben van, érezzék ők is ezt a csodát, amit én, de nem tudtam megszólalni.

Ekkor belépett egy magas, göndör hajú orvos a szobába és rájöttem, hogy Peter az. Peter. Erre elkezdett mocorogni bennem valami, egy emlék akart kitörni a szívemből, de a fény, nem adott neki helyet. Így csak álltam és néztem mi történik. Hallani valamiért nem hallottam őket, de láttam, ahogy Peter odamegy anyához, mond valamit, mire ő válaszul bólint a könnyei között. Abszurd módon ebben a pillanatban az jutott eszembe milyen jól néz ki az orvosi köpenyben. Mivel nem értettem mi folyik itt, oldalra néztem, ahol még mindig ott feküdtem én. Az arcom egyik fele elég csúnyán összetört ki, a látványra a gyomrom görcsbe rándult, és azt is észrevettem, hogy a kezem és mellkasomon is van valami.

A következő, amire emlékszem, hogy most az immár üres helyiségben. Még mindig eszméletlenül és sérültem fekszem, a szobában még van egy másik ember, de nem látom jól, egy középkorú férfi lehet. Váratlanul Peter lépett be a szobába, de olyan sebességgel, hogy szinte szelet hozott maga után. Ekkor azonban lelassított, és engem nézett. Mármint azt az ént, aki feküdt, nem azt akit ült, hiszen engem nem láthatott. Furcsa távolból, szinte már érzelemmentesen néztem a kibontakozó jelenetet. Peter, a maga sármosságában leült egy székre, éppen mellém, és fölém hajolt. Furcsa volt ezt az egészet megélni, közben teljesen értelmes is egyszerre.
Ahogy az arcélét néztem, arra gondoltam mennyire vonzó, de mennyi minden több is van a szemében. Kitartás, gyengédség, kudarc és kitartás. Ne tagadhatom, és nem is tudtam harcolni soha az ellen, hogy szeretem. Bárcsak tudnám miért kerültem ide, hátha akkor vissza is tudnék térni. Bár nem voltam benne biztos, hogy akartam, mert az a megmagyarázhatatlan állapot, amiben voltam annyira békés volt.
Azt az alkalmat leszámítva, mikor szembetalálkoztam két emberrel, akiket éteri fény lengett körül és azt mondták, hogy nekem még nincs itt a helyem. Erre földre vetettem magam, ott helyben a folyosón, és könyörögtem, hogy vegyenek magukhoz, nem akarok visszamenni a szenvedés és embert próbáló helyzetek világába. Nem tudtam, hogy csak álmodom-e vagy tényleg megtörtént, de az emléke élénken ott volt az biztos.

Peter megfogta a kezemet, de olyan gyöngédséggel, mintha porcelánból volnék. talán úgy is volt, hiszen a kezem még mindig gipszben volt. Egy ideig csak így némán voltunk hármasban, Peter arcán végtelen szomorúság látszott, ahogy legördült egy könnycsepp az arcáról.
- Ohh Istenem Luce annyira hiányzol, gyere vissza hozzám, kérlek, könyörgök! - Erre megugrottam nyugodt helyzetemből. Eddig sosem hallottam semmit, kivéve azt a két jelenést, akik hozzám szóltak, most azonban kristálytisztán értettem mit mondott Peter. És egyúttal az is pontosan bevillant, hogyan is kerültem én kórházba.