Tíz év után

#6

Mintha mindenki egyszerre vette volna észre Petert, én pedig a háttérbe szorultam. Vagyis inkább saját magamat szorítottam a háttérbe, hiszen ott éreztem biztonságban magam, hacsak a helyzet nem kívánt mást, például a munkahelyen. Az est ezt követő részében csak ténferegtem egyik magányból a másik jelentéktelen társalgásba. Amiért nem léptem le mégis, az a remény. Hogy mégis történik majd valami. Egy tündérmese. Egyszer Peter mellém került, és kérte, hogy maradjak, mert mondani szeretne valamit.
Így hát vártam, de egy idő után meguntam, és úgy éreztem ő maga is elfelejtette mit akart. Nem szeretem, ha a bolondját járatják velem, és ahogy néztem a többiekkel, köztük Bee-vel természetesen, felrémlettek a gyomromat maró rossz érzések is. Úgy döntöttem megyek.

Odakint végre megcsapott a csípős levegő, új erőre kaptam, és a nyugalmam is visszatért. Körbenéztem az épület előtti kerten, ami egy régi stílusú, előkelő szálló volt. Bár már bőven az éjszakában jártunk, a lámpák fényében jól láthattam a különböző növényeket, rózsabokrokat, nyárfákat, és még sok minden már szépséget, amit laikusként nem ismertem fel, csak a szépségük fogott meg.

Eredetileg csak el akartam húzni a csíkot, de a meghitt környezet láttán úgy döntöttem, előbb körbesétálok. Leültem egy kőpadra, ami olyan volt, mintha egy jégtömbre csücsültem volna, így próbáltam magam alá ügyeskedni a szövetkabátomat. Egy szökőkút állt előttem, igaz most nem működött, és így csak tovább fokozta a már meglévő csendet. Ide már az összejövetel hangjai sem jutottak el. Élveztem ezt a békét, miközben sokfelé járt az agyam, és rájöttem, hogy már megint a múltban élek, pedig most más a helyzet, kapcsolatom van (vagy valami olyasmi), és egy megerősödött egyéniségem. Mire mindezt végigvettem magamban, pont feltűnt az a bizonyos személy, aki az elmélkedést kiváltotta. Rájöttem nem is tudom, mióta állhat ott. Mikor észrevettem elmosolyodott, de olyan szeretetteljes mosollyal, amit sosem láttam tőle.

- Már azt hittem elmentél. - Vállat vontam. Furcsa hangulat lett úrrá rajtam.
- Úgy is volt, de aztán a kert bevonzott. - feleltem, mire megint ott teremt arcán ez előbbi mosoly szerényebb változata. Leült mellém, és most úgy éreztem kettőnk közül kivételesen ő az idegesebb, csak azt nem tudtam miért. Egy ideig csak néztük egymást szótlanul, majd nagyon sóhajtva így szólt:

- Nem akartalak megvárakoztatni, csak van valami, amit el akartam mondani, igazából már elég régóta... és úgy érzem ez itt a megfelelő alkalom. - Kezdtem egyre furcsábban érezni magam.
- Igen?
- Kedvellek. Bejössz nekem. Nagyon is. - Csak így minden köntörfalazás nélkül. Úgy rémlik eltátottam a számat, annyira meglepődtem. - Lehet, hogy hülyeség, de úgy érzem, én is neked, és tudom, hogy már korábban el kellett volna mondanom, de valahogy nem is tudtam mit akarok, és hát... az egy más időszak volt. - Még mindig hallgatásba merültem és magam elé néztem. Végül ráemeltem a tekintetem, és nagyot ugrott a szívem, mikor megláttam, milyen közel került az arca hozzám. Várta, hogy valamit mondjak. De én nem tudtam, csak ráztam a fejem. Annyi éven át akartam ezeket a szavakat hallani, és mikor megkapom, amit reméltem, nem tudom eldönteni, hogy érzem magam.
- Én... - ám ennél tovább nem jutottam, mert arra eszméltem, hogy már összeér a szánk. Nem lehetett eldönteni, hogy ő vagy én voltam az, aki épp csak egy kicsit közelebb dőlt, de nem is számított. Ahogy megéreztem az ajkát, pezsgős cukorkává változtam, és elkezdett valami pattogni a bőröm alatt. A csókunk finom volt, és tapogatózó, mint akiknek sok évet kell behozni, én mégis többet akartam, többet, mint amit valaha is hittem volta, hogy akarok. Az egész annyira váratlanul ért, hogy tudattalanul is a megszokott reakciómhoz nyúltam, és elszakítottam magam a csókból.

Felálltam, hogy egy kis levegőhöz jussak. Álmodozni valamiről teljesen más, mint mikor megtörténik, mert akkor bizony egy érzelmi hullámtörés alá kerül az ember.
- Miért csak most mondod el ezt?
- Hiszen már mondtam, akkoriban még nem tudtam ennyire tisztán mit akarok. Ugyan már, hiszen te se voltál éppen bátorító. Az, hogy kerülgettük egymást, mint a forró kása annyi éven át, mindkettőnk hibája. - Ekkor felállt, és odajött hozzám, én még mindig a fejemet ráztam, mint egy beragadt ócska játék, mert nem fogtam fel ésszel, milyen váratlan fordulatot vett az este, és az egész életem.
- És mi van azzal, amit ma hallottam? Hogy nem régen szakítottál a barátnőddel? Ennek semmi köze nincs a vallomásodhoz? - Peter megadóan leengedte a vállát, mint aki belefáradt ebbe az egész beszélgetésbe, de hiába én még mindig olyan vonzónak találtam, mint egy görög félistent a szétzilált hajával, telt ajkaival, és határozott kiállásával, ami akkor is sugárzott belőle, mikor ilyen bizonytalan terepre tévedt, mint most. - Képzeld el nincs. Ma akkor is elmondtam volna. - Ekkor megint egy kicsit közelebb jött, én pedig valahol belül vágytam is a közelségére.
- De mondd csak, mondd, hogy te nem ezt érzed, és, hogy csak képzelődőm, gyerünk. - Nem mondtam, hogyan is mondhattam volna. Ehelyett valami más jött ki a számon, amit én se láttam előre, de pontosan erre volt szükségem. – Csak adj egy kis időt.