Tíz év után

#13

Minden úgy rohant meg, mint mikor egy hullámvasút száguld lefelé. A gyomrom a torkomba ugrott és megszédültem. Eddig nem éreztem semmit, se fájdalmat, se szomorúságot, és úgy általában semmi fizikai bajt. De most minden megrohant. Miközben még mindig az események peregtek előttem - a randi, a veszekedés, a baleset - hallottam Peter hangját, de mintha egy falon keresztül szólt volna. 

- Tudom, hogy ez az egész az én hibám, ó Istenem, nem kellett volna hagynom, hogy elmenj, valahogy... valahogy meg kellett volna, hogy állítsalak. És igazad van, ó Luce, annyira igazad van. Próbáltam a fejemet a homokba dugni, mint egy kisgyerek, pedig az igazság, hogy függő vagyok. - hatalmasat sóhajtott, mintha tonnányi teher nyomná a vállát, és valóban úgy is nézett ki. Az arcán úgy folytak le a könnyek, mintha egy kis patak csergedezett volna, és én valami szívfacsaró különös gyönyörűséget találtam az elém táruló képben. - Ha megtehetném, egy pillanat alatt visszatekerném az időt bármi áron, mert fontos vagy nekem. Nagyon is. - hatalmasat sóhajtott, úgy tűnt nem bírja folytatni, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam mi lesz. - Nem is tudod mennyire, és már régóta. Azóta, hogy selymes hajadat néztem irodalom órán, és hallgattam elfojtott nevetésed a padtársaddal. - nehézkesen felnevetett, de aztán elkomolyodott. - Annyira félek, hogy nem lesz lehetőségem helyrehozni, nem tudom teljesen megmagyarázni miért, de úgy érzem, mi, mi valami igazán nagyszerűt tudnánk alkotni együtt. - újabb feszült szünet. - Ígérem neked, mindent meg fogok tenni, hogy meggyógyuljak, csak gyere vissza. Gyere vissza hozzám Luce.

Nem vettem észre, hogy az én szememből is ömlenek a könnyek, mintha átszakadt volna egy gát. Eddig meredten hallgattam őt, de most be kellett csuknom a szememet, hogy kipislogjam ezeket a könnyeket. Aztán kinyitottam a szemem, és minden megváltozott. A látvány, az érzések, és egy másodpercig azt hittem elájultam, de aztán melegséget éreztem a kezemnél és odanézve rájöttem, hogy épp, hogy most ébredtem fel.

Tágra nyílt szemmel néztem Peter-re, a férfira, akire gimi óta vágytam, akivel annyiszor voltunk már fent és lent. Ő is ugyanolyan meglepetten figyelt egy hosszú másodpercig, de aztán megtört a mozdulatlanság, és elnevette magát, még mindig könnyek között. Én azonban csak összezavarodva meredtem rá.

*

Peterrel sokáig nem találtunk szavakat, csak feküdtem és fogtuk egymás kezét, de aztán megtört a varázs, és megtudtam, hogy egy egész hónapja voltam kómában, ami teljesen lesokkolt, hiszen én alig éreztem az idő múlását, minden olyan volt, mintha ködön keresztül tekintettem volna rá. Megvizsgáltak, jöttek a családtagok, ami újabb könnyáradatott eredményezett.
Én még mindig furcsán éreztem magam, mintha félig még mindig abban a köztes állapotban lebegnék, amit sehogyan sem tudnék elmagyarázni a többieknek, de abban sem voltam biztos, hogy akarom. Lassan felépültem, Peter naponta vagy ötször benézett, mindig hatalmas mosollyal az arcán, de ugyanakkor távolságtartással.
Bűntudata volt, de nem tudtam, hogy mit csináljak ezzel, és azt sem tudta, hogy én ott voltam és hallottam, amit mondott, közvetlenül azelőtt, hogy magamhoz tértem volna. Az egész olyan földöntúli volt, bizonytalan voltam, Peter, hogy fogadná, így egyelőre nem mondtam semmit, hiszen nekem is rendbe kellett tennem magamban a dolgokat.

Azt hittem örökké elfekhetek itt nyugalomban az életről, a szerelemről és a természetfelettiről elmélkedve nyugodtan, de mikor Peter benyitott, az arcán egyből láttam, hogy itt az idő. Most beszélnünk kell. Még mindig megugrott a gyomrom mikor megláttam, de ez most másfajta izgatottság volt. Percekig, de az is lehet, hogy órákig csak nézett rám, de olyan érzelmekkel telve, hogy teljesen zavarba jöttem.
- Luce...
- Ne! - szakítottam félbe. Én magam sem tudtam, megközelítőleg sem, hogy mit fogok mondani, addig, amíg el nem kezdtem. - Tudom, mit akarsz mondani, és azt hiszem értem is, de annyi minden történt, és... - csak úgy kapkodtam a szavakat, fulladoztam bennük, és ki kellett löknöm őket magamból, az összes érzéssel együtt. - Időre van szükségem.

Nem tudtam mire számítsak, mikor a szemébe néztem, azt hiszem kicsit féltem is a reakciótól, de csak nyugodtan ült ott, a maga határozottságában, ami mindig körüllengte, már a gimnáziumban.

- Megértem.