Szabadesés✔️

Tiszta lap

A parkolóba érve kivettem a fülemből a fülhallgatót és mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam a kocsi ajtaját. Apa kivette a bőröndömet a csomagtartóhoz majd elindultunk az épület felé, ami egy kissé barátságtalan volt. Évek óta nem esett ennyi eső. Az ereszcsatornán nagy robajjal zúdult le az esővíz. A tetőcserepek sűrű kopogó hangok kíséretében fogták fel az égi csapást. Két torony között húzódó folyosó ablakán láttam ahogy a diákok nevetgélve járkáltak fel és alá. A téglafalú erődítmény évszázadok óta állhatott már itt. A falai mohával borítottak és kopottak voltak. Belépve a hatalmas vaskapun - melynek fogantyúi két ordító oroszlánfejet ábrázoltak - gyönyörű aula tárult elénk. Felpillantottam a kupolára, ami angyalokat ábrázolt. Balra volt a portás pultja. Míg apa útbaigazítást kért, addig volt időm jobban körbenézni. Jobbra volt egy társalgó szerű nagy terem, ami mellett az ebédlőt véltem felfedezni. A bútorok fából készültek, a vörös bársonyból varrt függönyök rézcsöveken lógtak le egészen a földig. Több méter magas mennyezete miatt a hatalmas ablakok tökéletes megvilágítást adtak a bel térre.

A másodikra felérve egy nagy ajtó előtt álltunk meg amin ez a felirat szerepelt: Mr. Hood , igazgató. Kopogás után apa előreengedett majd beléptünk az irodába. Egy kisebb asztal mögötti férfire néztünk aki mosolyogva mutatkozott be:

- Jó napot kívánok! Wilson Hood vagyok az Egyetem igazgatója. Remélem jól telt az utuk ideáig.

- Köszönjük jól. – válaszolta Apa miközben a férfi egy papírt tolt maga elé. Kedvesnek tűnt, de valahogy azt éreztem, hogy ez csak egy álca. Vörös haja már kezdett kopaszodni. Fehér ingét gondosan betűrte szövet nadrágjába, ami felett egy fekete kockás nyakkendő lógott.

Apa aláírta a papírt majd köhintett egyet és az igazgatót figyelte, ahogy lepecsételi az okiratot.

- Nos, akkor ezzel meg is volnánk. Fáradjunk át a kollégium részébe ahol már be is rendezkedhet az ifjú hölgy. – kacsintott rám. Oldani akarta azt a feszültséget, ami bennem keringett mióta betettük a lábunkat az iskola küszöbén, de ez kicsit sem sikerült. Apára pillantottam. Ő is épp azt érezte, amit én. A búcsúzás már közel volt, és ez egyikőnk erősségei között sem szerepelt.

A kollégium épp oly elegáns és kifinomult volt, mint az épület többi része. A folyosón az iskola zászlói és tablók sorakoztak precíz pontossággal egymás mellett. A szobákon a számok alatt a névtáblák csillantak meg a lámpafényben. A folyosó végi szobához érve az igazgató egy díszes kulcsot vett elő kis zsebéből, majd beengedett minket új otthonomba. A szoba egyik fele már családi képekkel volt díszítve, az íróasztalon füzetek hevertek egy pár ceruza társaságában. Nyilvánvaló volt, hogy itt már valaki berendezte a szobát az ízlése szerint. A másik fele pedig csak rám várt.

Mr. Hood udvariasan elköszönt és magunkra hagyott. Rövid ideig csend volt és mindketten magunk elé bambulva álltunk a szoba közepén. Apa rám pillantott, és szeretetteljesen végigmért. Mintha éppen sorba vette volna az együttöltött időket. A szülinapokat, a sírásokat, a veszekedéseket, a sok nevetést és végül könnyes szemmel állapodott meg a szeme az arcomon rájőve arra, hogy a kislánya felnőtt és most itt kell hagynia. Engedni kell, hogy elkezdje életét egyedül élni.

- Ha bármi baj van, hívj azonnal, nem számít hány óra. – mondta mutatóujját lóbálva a levegőben.

- Persze persze, de azért nem foglak nyolc után hívni, hiszen akkor már alszol is.

- Ne szemtelenkedj, kislányom! – forgatta a szemét. Ezt tőle örököltem. Ekkor máris hiányzott. hirtelen odarohantam hozzá és átöleltem.

- Szeretlek Apa! – mondtam és egy könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából, amit egyre több követett.

- Én is szeretlek, kincsem. – mondta és puszit nyomott a fejem búbjára – De most megyek, mielőtt én is elsírnám magam, és úgy kelljen kituszkolni a szobádból. – vetette oda szórakozottan, majd kiment a szobámból becsukva maga mögött a fehér faajtót.

Hirtelen rám telepedett a magány. Letöröltem a könnyeimet és elkezdtem kipakolni. Idővel visszatért a kedvem is. Miután felhúztam a virágos ágyneműmet, kiragasztottam a fotókat, az asztalt is teleraktam írószerekkel, úgyhogy úgy gondoltam lenézek a társalgóba.

A bőrfotelekben ülő diákok önfeledten csevegtek egymással. Kissé félénken ültem le az egyik kanapéra, majd az egyik magazint vettem a kezembe miközben mögüle figyeltem az embereket. Egy csapat lány viháncolt a kandalló mellett és az egyik divatmagazint kapkodták ki egymás kezéből, azon veszekedve, hogy ki szerezheti meg belőle a kuponokat. Egy másik csapat lány tanult, egymásnak magyaráztak valamilyen matematikai feladatsort. A srácok kevesebben voltak, mint a lányok, ők csendesen biliárdoztak az ülőgarnitúrák mögött. Hatalmas zaj volt.

Ekkor belépett négy fiú és csönd lett. Mindenki őket figyelte. A srácok átadták a biliárdasztalt nekik, a lányok pedig felhagytak a gyerekes viselkedéssel és kihúzták magukat miközben rebegtették hosszú szempillájukat. A négy srác rájuk se hederített. Röhögcsélve beszélgettek a hétvégi házibuliról, amin részt vettek. Az egyik srác észrevette, hogy nézem őket, megbökte a legközelebb álló haverját, aki ugyanígy értesítette a másik kettőt. Az egyik elindult felém és lazán sétált végig a diákok között miközben csak engem bámult. Nem tehetek róla, de elpirultam, pedig nagyon nem akartam.

- Helló újlány. – huppant le mellém miközben mindenki feszülten figyelte a történteket.

- Helló sapissrác. – válaszoltam egy halvány mosolyt villantva felé.

- Mi szél hozott erre a rémes helyre? – kacér mosolyra húzta a száját miközben mélyen a szemembe nézett.

- Azt hallottam vicces srácok járnak ide, de úgy látom félreinformáltak. – oltottam le ösztönösen.

- Mindig ilyen csípős nyelvű a kisasszony?

- Csak a sapis srácokkal. – nevettem el magam, amikor már nem bírtam tovább.

- Rendben újlány. Milyen szakra jársz?

- Remélem nem arra, amelyikre te. – ugratom.

- Bármelyikre is, Isten óvja őket. – kacsintott egyet majd visszament a srácokhoz. Lopva felém pillantott néhányszor még, de utána nem sokkal eljöttem, mert kezdtem kínosan érezni magam amiatt, hogy legbelül azt várom, hogy mikor jön újra oda hozzám. A lépcsőn felmenet próbáltam magamba sulykolni, hogy ez csak egy buta ábránd.

A szobámba felérve halk zene szűrődött, majd belépve megpillantottam a szobatársam pizsamában a laptopjával az ölében gubbasztva.

- Szia. Charlotte vagyok.

- Szia. Én pedig Catherine.

- Szép név. – mondtam zavartan, hogy oldjam a feszültséget. Hiába, nem szeretem ezeket az első találkozásokat. Mindig feszengek.

- Köszönöm. A tiéd is. – bólintott, majd az ágyneműjét kezdte el gyűrögetni. Hála az égnek, hogy nem csak én érzem magam kényelmetlenül.

- És, miért éppen ezt az egyetemet választottad? – kérdezte témát váltva.

- Anyukám is ide járt, de még a nagymamám is, így folytatni szeretném ezt a hagyományt.

- De akkor hogyhogy a tanév közepén érkezel? – kérdezi gyanakvóan.

- Hűha! Te aztán alapos vagy! – nevetem el magam.

- Mondták már. – kacag fel ő is.

Egész este beszélgettünk, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy jól ki fogunk jönni, nagyon jól. . Beavatott az iskolai hierarchiarendszerbe és elmondta az itteni szokásokat. Sok bepótolni valóm van, akár tanulás és akár az itteni élet terén is. Nem éppen kifizetődő, ha a tanév közepén érkezel, amiért mindenki egy darab friss húsnak tart. A fiúk felmérik, hogy könnyen megszerezhető, vagy komoly lány vagy-e. A lányok kritikusan állnak hozzád, hiszen nem tudják, hogy riválisként, méhkirálynőként, esetleg barátként tekintsenek rád. Egy biztos: bármilyen döntést hozol, tuti rosszul sül majd el.