Jelek

6.2K 405 9
                                    


Sziasztok! Ezt a részt engesztelésül hozom nektek, mivel egy napot csúsztam, és a héten sem szombaton érkezik a rész, mivel sulis programom lesz, így még hétköznap rakom ki az új részt. Továbbá hamarosan kijön egy új sztroim. Klikkeljetek majd rá, és kövessetek a részletekért. Üdv. Jégmadár. U.I: Szavazz ha tetszett a rész, és komment, ha van már öteleted, hogy hogyan folytatódik. 

------------------------------------------

Fény. Fecskék. Boldogság. Az áprilisi időjárás egyre inkább kezdett minket a nyár felé vezetgetni, aminek minden ember örült, eltekintve a hosszú fagyos telet, ami valljuk be, nem sokunknak okozott örömet. Köztük nekem sem.

Amikor beléptem az egyetem ódon falai közé, nem hittem volna, hogy otthonomnak fogom ezt valaha is tekinteni. És mégis. Léteznek még csodák. Barátokra leltem, és ... talán szerelemre is.

Reggel, amikor felébredtem, iszonyú fejfájás kínzott, mintha ezer tű szúrna belülről, és a társalgóból felszűrődő nevetés hangereje most inkább cirkuszi hangulathoz volt mérhető másnapos füleimnek.

Elnyújtóztam az ágyon, majd megfordultam, és halkan felsikoltottam a meglepetéstől.

David feküdt mellettem, akinek nyugodt lélegzetvétele mély alvásáról árulkodott. A felsőtestét nem fedte a takaró, így feszes mellizmai tökéletesen kivehetőek voltak.

Kikeltem az ágyból, és a tükörben egy röpke pillantást vetettem magamra. Hirtelen Davidre, majd újra magamra néztem. A széken a farmerja lógott, és rajtam meg – ó te jó ég – a pólója volt. A földön az én ruháim hevertek szerte széjjel. Charlotte ágya üres volt, így kezdtem bepánikolni, ugyanis semmire sem emlékeztem.

- Jó reggelt, kicsi. – ült fel az ágyon, miközben beletúrt kócos hajába. Ezt nem hiszem el! Még reggel is dögös!

- Jó reggelt. – válaszoltam zavartan. Kérlek Istenem! Mondd, hogy nem csináltuk azt, amire gondolok!

- Most azon kattogsz, hogy miért van rajtad a pólóm, és én miért vagyok félmeztelen, ugye? – állt fel, és lassan közeledett felém. Pimasz vigyora mosolyra késztetett. Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt.

- Nyugi, nem történt semmi. Az este folyamán annyira kivoltál, hogy nekem kellett átöltöztetni, és mivel nem akartam a cuccaid között turkálni, így a pólómat adtam rád pizsama gyanánt.

- Szerencséd! – böktem hasba, majd a vízforralóhoz léptem, hogy teát csináljak.

- Pedig nem volt olyan egyszerű. – suttogta a fülembe, mire megborzongtam lágy hangjától.

Új volt nekem ez a helyzet. Nem tudtam mit csináljak, vagy hogyan is kéne viselkednem, így csak sodródtam az árral, és reméltem, hogy nem fulladok meg.

- Szokatlanul csöndes vagy, kicsi. – simította végig a vállam kajánul rám vigyorogva.

- Csak elgondolkodtam. – válaszoltam, miközben kitöltöttem magunknak a gőzölgő teát.

- Te szoktál? – kérdezte meglepetten.

- Bunkó! – löktem el magamtól, de ő visszahúzott magához és ajkát az enyémekre tapasztotta, melynek hatására megroggyant a lábam.

- Azért ne ájulj el tőlem. – emelte fel az állam, mire ágyra löktem, és forró csókokkal borítottam.

Nem tudtam mit-miért teszek. De nem is érdekelt. Most minden olyan tökéletes volt, hogy csak az lebegett a szemem előtt, hogy most már az enyém, és nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem. Legalábbis ezt gondoltam, mígnem villám csapott kettőnk közé, és én voltam az, aki eltolta őt. Azt az embert, akit a legjobban szerettem.

délután

- Hová indulsz? – kérdezte, miközben felkönyökölt az ágyon.

- Futni. Te is jössz? – kérdeztem, miközben éppen a cipőmet kötöttem.

- Megőrültél? Inkább maradj te is. Eltölthetnénk hasznosabban is az időt... - kacsintott rám, mire megforgattam a szemem.

- Megértelek. A végén még kiderülne, hogy simán leverlek, és sírva kell majd hazakullognod. – imitáltam a bőgést, majd egy nagyot kortyoltam az asztalon árválkodó pohárból.

- Szereted túldramatizálni a dolgokat, mi? – kérdezte, majd egy perc alatt fel is öltözött, és kész volt velem jönni.

- Imádom. – mondtam, majd megfogtam a kezét, hogy magammal húzzam, le a lépcsőn, majd ki az épületből.

Kikanyarodtunk a futóknak fenntartott parkrészre, ahol egy csomó ember rótta a köröket egy gyönyörű tó körül, ahol nyáron a párok csónakáznak.

Az egyik padon egy néni ült, aki a kezéből szórta a magokat az előtte járkáló galamboknak, akik éhesen repültek fel még több élelem reményében.

A fiatal kismamák cseverészve tolták a babakocsit maguk előtt, miközben telefonjaikkal fotózták csemetéiket.

Mögöttünk futott egy srác, akin fekete kapucnis felső volt, így az arca nem volt látható. Gyanút keltett bennem, így hátrafordultam, de ekkor egy másik ösvényre tért.

- Na, nem bírod a tempót, kicsi? Lassítsak? – cukkolt David, mire elhessegettem a rossz gondolatokat.

David után eredtem, és hátulról ráugrottam, mire megpördült a tengelye körül és ajkait az enyémre szorította, így elveszve ölelésében, már nem is érdekelt a pár másodperccel ezelőtti kis incidens. Pedig kellett volna. 

Szabadesés✔️Where stories live. Discover now