Szabadesés✔️

Egy perc

Már napok óta csak a koreón járt az eszem. Minden szabad percemben gyakoroltam, hogy utolérjem a többieket. Mostanra már egész jól ment, így visszatértem a tanuláshoz, és gőzerővel tanultam a vizsgákra. Daviddel szinte mindig összefutottam, ugyanis az élszurkolók és a lacrosse-osok edzése egy időben volt. Miért pirulok már el, csak attól, ha rám néz? Hülye hormonok. Hiszen csak a hormonok lehetnek. Ugye?

Pénteken a tornateremben kezdett az összes gólya, mivel a tanárok rendkívüli gyűlést akartak tartani az elkövetkezendő gólyabálról. A tömeg egyre nagyobb és hangosabb lett, amivel elég nagy káosz alakult ki. Mindenki próbálta túlkiabálni a másikat, több kevesebb sikerrel.

Charlotte mellettem ült és idegesen dobolt a lábával.

-      Mi lesz, ha nem lesz kísérőm? – kérdezte a hajába túrva.

-      Mi lenne? Akkor elmegyünk ketten és ott ismerkedsz meg valakivel. – nyugtattam meg.

-      Ott? De hát, aki bent lesz, az kísérővel megy. – aggodalmaskodott.

-      Charlotte! Ne legyél már ilyen. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik srác – mutattam végig a társaságon - szívesen megy veled.

Végszóra betoppant a Miss Roberts, a pompom edzőnk, és a szájához emelt egy régi szótölcsért, hogy elhallgattassa a gólyákat.

-      Szép napot, gólyák! Nos, mint azt láttátok a plakátokon, holnap lesz a gólyabál, ami este hét órakor kerül megrendezésre. – olvasta fel a kis lapról, amit a kezében szorongatott – Az eddigi évekből tanulva dresszkódot vezettünk be, ami lányoknak estélyi ruhát, a fiúknak pedig öltönyt jelent. – be sem fejezte, de már szomorú sóhajokat hallattak az egyetem fiú gólyái. – Ez a tornaterem lesz a helyszín. Szívesen látunk plusz creditekért segítőket, akik a dekorációról gondoskodnak. Ennyi lenne a hivatalos közlendő, mehettek is.

A társaság gyorsan felugrott, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyták a termet. Annie és a srácok a tömegen átverekedve magukat jöttek oda hozzánk, és utolsóként feltűnt David is mögöttük. Furcsán melegséggel töltött el, amikor megláttam. De elhessegettem ezt a buta érzést, és a tömeggel együtt csendben lépdeltem mellettük, hallgatva Annie és Charlotte tervezgetését, hogy kivel menjenek.

-      Nem tudom, kivel mehetnénk. A srácok háromnegyede mind nyomi. És helyesekkel meg nem nagyon találkoztam. – mondta Annie, mire a srácok sértődötten felhorkantak.

-      Mi itt sem vagyunk. Nem kell észrevenni. – morogta Will.

-      Amúgy is. Nem a srácnak kell elhívnia? – szállt be James, mire Michael hevesen bólogatott.

-      Te mit gondolsz, David? – fordult David felé Charlotte.

-      A srácokkal vagyok. – tette fel a kezét védekezőleg. Miért nem tudom levenni róla a szemem? Egyre több a ,,Miért?˝ kérdés.

-      Akkor mi lenne, ha így, együtt mennénk? Egy nagy csapatként. – vetette fel Annie az ötletet.

-      Okés. – egyeztek bele a srácok.

-      Csodás! Fél hatra gyertek értünk. – kacsintott rájuk Charlotte.

Ó te jó ég! Mi sül még ki ebből!

Aznap este nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Attól féltem, hogy Charlotte meghallja, ahogy kattognak a kerekek a fejemben. És vajon kin járt? Hát persze, hogy Daviden! Kezdődött azzal, hogy folyton belebotlottam, aztán tulajdonképpen megmentett, eljött a válogatóra, és végül, de nem utolsó sorban, vele álmodtam. Kész agyrém! Valaki adjon egy kézikönyvet az érzéseimhez!