Szabadesés✔️

Biztos.

Sziasztok! Ez a rész az utolsó előtti-előtti-előtti. Szóval holnap hozom az utolsó előtti részt, amit egy epilógus követ majd még, és egy köszönetnyilvánítás melyet érdemes lesz majd elovasni. Úgyhogy már közel a vége. :( 

-----------------------------------------------------------

Beléptem a szobámba, lassan becsukva magam mögött az ajtót. Levettem a kabátom, majd felakasztottam az ajtó melletti akasztóra, ahol Charlotte szürke pulóvere lógott. Kis idő múlva már fel is tűnt fekete keretes olvasószemüvegét viselve.

- Catherine! Jó, hogy jössz! Melyik legyen szerinted? A fekete, vagy a piros? – mutatott fel két pólót, mely szabadon hagyta a vállait.

- A fekete. – böktem rá a jobb oldalira, majd lehuppantam az ágyamra.

- Ma már szerintem nem jövök haza. Willnél alszom. – kacsintott rám.

Charlotte közelebb jött hozzám, és jobban megnézve az arcom ledöbbent, majd mellém ült és átölelte a vállaimat.

- Mi történt? – hajtotta a fejem vállaira.

- Semmi. – töröltem le egy könnycseppet.

- Ha semmi nem lenne, nem sírnál. – unszolt, mire nagyot sóhajtottam.

Elmondtam neki, mi történt, de persze lecseréltem a kifogást arra, hogy David csalt meg, persze ettől nem lett könnyebb.

- Itt maradok veled, jó? Nézünk filmet, meg táncolunk... - kezdte átvenni a ruháját, mire leállítottam.

- Nem kell! Menj el nyugodtan Will-lel. Nekem most amúgy is magányra van szükségem. – mondtam, mire vonakodva, de belement.

- Ha bármi van, hívj és jövök! – esketett meg, mire elmosolyodtam.

Az ágyon feküdtem, és a plafont néztem, mire a szemeimet egyre jobban elhomályosították a könnyek szerelmem után sírva, aki talán a nagy Ő. És most itt kell hagynom. Magam mögött, úgy, hogy vissza sem szabad néznem.

Tudom, hogy Isten csak akkora terhet ró ránk, melyet elbírunk, de nekem ez túl sok. Amikor Davidre gondolok, a szívem annyira összeszorul, hogy egy pillanatra levegőt is alig kapok.

Hangos kopogás rázott fel, mire az ajtóhoz botorkáltam. Lassan lenyomtam a kilincset Charlotte-ra számítva. De nem ő volt az.

- David! – lepődtem meg a fiú láttán.

Szörnyen nézett ki. Szemei vörösek és karikásak voltak a sírástól. Kapucniját a fejére húzta, mely alól néhol kócos haja kandikált ki. Melegítőben volt, és futócipőben, úgyhogy gondolom ő sem gondolta volna, hogy végül nálam köt ki.

- Catherine! Nem érdekel, hogy lefeküdtél Cameronnal! Nem érdekel az sem, ha minden sráccal lefeküdtél, de basszameg! Szeretlek az Isten szerelmére! – fakadt ki, mire a lélegzetem is elállt.

Behúztam az ajtón, majd ajkaimat az övére nyomtam. Először csodálkozva nézett rám, de nem kellett sok idő, mire már ő is teljes átéléssel ölelt engem, mintha ezer éve váltunk volna már el.

A falhoz nyomott, majd kezeimet fölém szorítva csókolta nyakam, melytől megroggyant a lábam, és mintha a föld is megremegett volna alattunk.

Kezeit ezek után leengedte, így áttérve a derekamra. Én eközben kezeimmel a haját szántottam fel, míg számmal a nyakát szívtam, melytől fel-felnyögött. Kezei ekkor már elérték a fenekemet, majd mikor erősen megmarkolta, belőlem is egy elégedett sóhajt csikart ki.

Ezek után felkapott, lábaimat átkulcsoltam derekán, majd az ágyra engedett felém tornyosulva. Lábaimat továbbra is a csípője környékén tartottam, ezzel még közelebb húzva magamhoz. Szinte szomjasan faltuk egymást, alig hagyva egy lélegzetvételnyi időt.

Ekkor eltoltam magamtól, meglepődött, ám egy másodperc múlva le is kaptam magamról a pólót, majd az ő levetkőztetéséhez is nekikezdtem. Lihegve állította meg a kezem, míg én értetlenül figyeltem őt, ő a szemembe nézett, majd szóra nyitotta a száját.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte komolyan.

- Biztos. – bólintottam.

Több sem kellett neki, lekapta magáról a pólót, és immáron felsőtestünk összeérhetett és meleg bőrünk érezhette a másik érintését. Egész testem beleremegett, ahogy lefelé haladva csókokkal hintette be a hasam.

Ismét felfogta a kezeimet, majd szenvedélyesen csókolt, míg bele nem szédültem.

Forró ölelések közepette egy könnycsepp jelent meg az arcomon, mert belegondoltam abba, hogy ez lehet az utolsó este, melyet együtt töltünk.

Reggel felébredve pár percig még Davidet néztem, hogy milyen békésen alszik. Egész életemben el tudnám nézni az biztos. De nem tehetem. Soha.

Felkeltem, majd felöltöztem. A tükrös fésülködő asztal előtt ültem, míg anyám gyűrűs nyakláncát próbáltam a nyakamba akasztani.

A tükörből láttam, hogy David ébredezik, amitől a pulzusom az egekbe szökkent.

- Jó reggelt, kicsi. – nyújtózott egyet, majd belebújt a farmerjába, ugyanis már csak fél óra volt az egyetemi órák kezdéséig.

- Jó reggelt. – mosolyodtam el, de csak halványan, hiszen tudtam, hogy el kell küldenem őt.

Mikor mindketten elkészültünk, az ajtó felé léptem, mire David csatlakozott és megfogta a kezem. Elrántottam, melybe az én szívem is megszakadt, majd kinyitottam az ajtót.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte csodálkozva, miközben szemöldökét felhúzta. – Azt ne mondd, hogy nem akarsz velem lenni. – túrt bele a hajába idegesen.

- Viszlát, David. – néztem meredten a cipőm orrát. Nem tudtam a szemébe nézni.

- Nem hiszem el, hogy neked a múlt éjszaka nem jelentett semmit. – akadt ki, kezeivel hadonászva.

- Nem változott semmi. – közöltem vele, amivel újból összetörtem a szívét.

- Befejeztem Catherine! Nem játszadozhatsz velem kedved szerint! Nekem is vannak érzéseim! – ordította az arcomba, amitől összerezzentem.

Gyors léptekkel leviharzott a földszintre engem az ajtóban hagyva. Ekkor már végre én is elereszthettem a könnyeimet, majd visszalépve a szobába, az ajtónak támaszkodva lecsúsztam.

Én csak egy boldog befejezést akartam! Enyém lehet valaha is?

Yp