MY LIFE NEXT DOOR // Finn Wolfhard / magyar / BEFEJEZETT

S1E21||Kisujj eskü

Sophie

Finnre téved pillantásom, aki fürkésző szemekkel, karba tett kezekkel, mosollyal az arcán figyel engem, majd megindul felém. Francért nem tudok csöndben maradni. Tényleg hülye vagyok.

Megáll előttem, továbbra is mosolyra húzva száját.

-Van valami gond? - mélyen szemébe nézek, s úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem mondtam volna ki az előző szavakat. Elfordulva tőle pakolok tovább.

-Nem, nincs. Csak átjöttem, megnézni mit csinálsz, de látom, elfoglalt vagy. - még azelőtt kimegy, hogy hozzá tudnék bármit is szólni. Fél perc gondolkodással és tehetetlenséggel később átmegyek bocsánatot kérni. Tényleg bunkó voltam vele. Megállok az ajtóban. Telefonjából fel sem nézve ül az ágy jobb oldalán.

-Bocsánat. Nem akartam bunkó lenni, csak túl fáradt vagyok meg minden.

-Nem haragszom. Nem akarok már azután összeveszni veled, hogy megérkeztünk. - telefonját letéve mosolyog rám, amitől megkönnyebbülök - Az elkövetkezendő 2 hétben bőven lesz időm rá . - teszi hozzá vigyorogva.

-Én meg remélem nem lesz.

-ÉBRESZTŐ! - kiáltom és felcsukom a villanyt Finn szobájában. Hunyorogva és ijedten ugrik fel, majd miután álmos arccal rám néz visszafekszik.

-Te teljesen hülye vagy! - motyogja a párnát fejére húzva.

-Igen, tudom. Tegnap tényleg az voltam. - válaszként érthetetlenül morog egyet - 15 perced van elkészülni, aztán gyere le! Bemegyünk a városba. - ezzel becsukom az ajtaját és lemegyek a konyhába. Odaülök Anna mellé.

-Felkelt már? - kérdezi kíváncsi tekintettel felnézve rám. Ő legalább kisebb mint én...

-Fel fog, remélhetőleg 5 percen belül, mert ha nem, akkor itthon hagyjuk. - mondatom végére felnevetek, de Anna nem értékeli a viccemet.

-Ha itthon hagyod, akkor vele maradok. Különben megenné az ágy alatti szörny, és többet nem látnád, ami szomorú lenne. - kezeit felemelve és "karmait" kimélyesztve vicsorog rám, amitől nekem újra nevetnem kell. Anya is leül hozzánk, de rosszallóan ránk pillant, mondván legyünk halkabbak. Annával abbahagyjuk. - Apa is jön?

-Már rég bement dolgozni.

-De hiszen hétvége van! Ilyenkor nem úgy van, hogy nem megy be? - a kelleténél kicsivel erélyesebben kérdezem, amit anya is észrevesz.

-Új munkahelye van pár napja. Kora reggel bemegy, késő délután jön, itthon pedig már nincs dolga vele. Azt mondta, neki jobb így. - félvállról veszi a tényt, miszerint alig van itthon. Amíg anya nem figyel, addig Anna megrúgja egy kicsit az asztal alatt a lábam. Kérdőn nézek rá, de ő csak megrázza a fejét kicsit. Nem akar előtte beszélni. Felállok az asztaltól és kimegyek a nappaliba. Útközben hátranézek húgomra, s fejemmel a helyiség felé biccentek.

-Nem kérsz többet? A maradékot ki fogja megenni, hm? - vonja kérdőre őt anya, amikor szó nélkül eljön ő is onnan.

-Mi a baj? - kérdem tőle, amikor leül mellém és a vállamra hajtja fejét.

-Nem jó, hogy elmentél. - mondja szomorúan, mire kicsit meglepődök.

-Miért? Történt valami anyával?

-Nemcsak vele, apával is. Fogalmam sincs, mi. - nem értem mire akar célozni. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt, de minden erőmet összevetve reménykedem abban, hogy semmi ilyesmire nincs esélyük.

-Hogy érted? - kérdem, bár feleslegesen. Már tudom mi következik.

-Csak anya van itthon, de ha apa is akkor csak kiabálnak egymással. Meg múltkor láttam anyát sírni, de ezt ne mondd el neki, kérlek! - érzem, hogy mindjárt ő is elsírja magát, ezért átölelem őt - Félek.

-Nem kell, úgyis rendbe jön minden. - sajnálom, hogy hazudnom kell neki. Egy 6 éves kislányt, akinek hatalmas mennyiségű szeretetre van szüksége, nem törhetek össze - Egy dolgot ígérj meg nekem. - kissé eltolom magamtól, hogy láthassam az arcát.

-Mit?

-Bármi lesz, mi itt leszünk egymásnak. Még ha én a világ másik felén is vagyok általában. - 14 évesen borzalmas ezeket a szavakat kimondani. Kérésemre közén emeli kezét és felmutatja a kisujját.

-Kisujj eskü? - kérdi egy szomorkás mosoly kíséretében. Ujjamat összeakasztom az övével.

-Kisujj eskü. - mondom közelebb hajolva hozzá, majd újból megölelem.

-Nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. Egyszerűen lenyűgözöl néha! - hallom meg Finn hangját.

-Finn! - kiáltja Anna boldogan, majd tőlem gyorsan szabadulva odarohan hozzá és megöleli. Cselekedetén meglepődünk mindketten, mindenesetre Finn visszaölel, majd nevetve felemeli és megforgatja.

-Nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. - utánozom őt, ahogy végignézek rajta. Gyorsan összeszedte magát. Ez meg is látszik rajta, eléggé nyúzott arca van. Ezt közlöm is vele.

-Nem téged keltett fel az előbb egy őrült pszichopata kiabálva, majd utána fenyegetett meg! - ez nem teljesen igaz...

-Nem? Akkor elmondom, hogy engem a te ébresztésed előtt keltett fel Anna kb. fél órával az ágyamra ugorva, miközben énekelt. Kész csoda, hogy nem ébredtél fel te is miatta. - lenézek a tettesre, aki oldalra döntött fejjel és fürkésző tekintettel figyel engem, hátha megért bármit is abból, amit mondok - Mondjuk ő nem pszichopata, és nem fenyegetett meg, ahogy én sem. - ahogy elmegyek mellettük megállok, és összeborzolom az így is göndör és kócos haját, amikor felnézek rá. Arcán már mosoly ül a düh helyett.

-Ne tanulj tőle inkább. Mondjuk a felém irányuló viselkedéséről példát vehetnél. - szemöldökét felhúzva néz le húgomra, majd rám.

-Gyere, Anna! - megfogom a kezét és elindulok vele a bejárathoz - Jössz? - kiabálok hátra Finnek.