MY LIFE NEXT DOOR // Finn Wolfhard / magyar / BEFEJEZETT

S1E22||Borzasztó

1 héttel később

-Finn, gyere már! - kiáltom, miután észreveszem, hogy lemaradt tőlem. - Olyan borzasztó vagy! - Az Országházat fotózza, már kb. 5 perce. Az emberek nem néznek furának a hangoskodásom miatt, igazából meg sem hallják az alapzajtól.

-Hadd élvezzem ki ezt a maradék 2 napot amíg itt vagyunk. Nézd! - telefonját arcom elé emeli és lapoz az előbb készített képek között.

-Ebből minimum 4 kép ugyanolyan volt. - nézek rá furán miután zsebre rakja a készüléket. Megrántja a vállát. - Tipikus turista... Még mindig borzasztó vagy!

1 órával később

-Miért nem engeded, hogy kifizessem? - mutatok rá a kezemben lévő fagyis tölcsérre, majd ijedten ránézek a lábaimra. Már elkezdett olvadni az édesség, ezért rácsöpögött a fehér cipőmre. - Hogy még ez is!

-"Köszönöm Finn, nagyon rendes vagy!" - elvékonyított hangján próbálja utánozni azt a mondatomat, amit nem mondtam ki.

-Oké, köszi. Nem bunkózok, felesleges. - vallom be, ugyanis ez teljesen igaz. Mellette vidámabb vagyok, ezt többen is megjegyezték otthon. Állítólag megváltoztam abban a pár hétben, amíg távol voltam. Mindig rájön, ha próbálok viccből bunkózni vele. Amit amúgy fogalmam sincs, miért teszek. Szeretem ezzel húzni az agyát. Szeretem.

-Valóban felesleges, úgyis átlátok rajtad. - felnevet és egyik karjával átölel engem, így sétálunk haza. Már megszoktam ezt tőle.

-Ugye nem haragszol? - kérdezem halkan.

-Miért haragudnék? Azért, mert szóltam, hogy hagyj fel azzal, hogy a régi önmagad leszel megint? Inkább örülök, hogy ilyen hatással vagyok rád! - magabiztosan kihúzza magát és büszkén mered a távolba. Szerintem ugyanígy reagálna ha elmondanám neki, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem ilyenkor. Mert rá kellett jönnöm valamire. Minél jobban próbáltam eltaszítani magamtól olykor-olykor, ő csak még nagyobb helyet foglalt el az életemben. Én egyet lépek, ő kettőt. Én pedig ennek nagyon is örülök.

-Mit fogsz csinálni, miután visszamentünk? A banda már biztosan hiányol. - váltok gyorsan témát, mielőtt még kitérni az előbbi gondolataimra. Mert általában mindig így volt. Elég volt rágondolnom erre, ő mindig ott termett. Illetve, ott volt eleve. Mindig ott volt. Sülve-főve együtt voltunk, már előtte is, amit anya is észrevett pár napja:

-Mi van köztetek? - kérdezte, amikor leült mellém az ágyamra az egyik reggel. Finn még aludt, mondanom sem kell. Próbáltam értetlen arccal jutalmazni a kérdése miatt, de borzalmas színész vagyok. - Látok mindent. Az meg, hogy Anna is elmond nekem néhány dolgot csak hab a tortán! Mesélj! - kérlelő tekintetre váltott. Nem akartam neki elmondani. Ha az eddigi 14 évem alatt elrejtettem ezeket előlük, ezt miért nem sikerült? Vettem egy mély lélegzetet, majd belekezdtem.

Elmeséltem szinte mindent . Kezdve azzal, hogy akkor láttam először, amikor a városban elesett a deszkájával. Kitértem azokra az apró, számomra akkor jelentéktelennek hitt pillanatainkra. Amikor megpróbált megcsókolni vagy valami ilyesmi, mert soha nem derült ki, hogy az mi is akart volna lenni. Tekintve arra, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, biztos csak egy esetlen puszi lett volna belőle. Még ennek a gondolatától is rettegtem.

Majd kissé pironkodva, de azt is elmeséltem neki, ami a múltkori vihar alatt történt. Történetesen tudni kell rólam, hogy a vihartól borzasztóan félek. Olyankor mindig úgy érzem, mintha védtelen lennék és a dolgok épp kezdenének szétesni és rám törni körülöttem. Lehetett olyan éjszaka 11 körül. Kivételesen mindenki aludt már addigra, mert az előtte való nap lefárasztott minket. Én azonban nem bírtam. Próbáltam a telefonom fénye mellett olvasni, de nem kötött le. Hirtelen ötlettől vezérelve írtam Finnek egy üzenetet. Pár másodpercen belül válaszolt is. Fél percnyi egyeztetés után feltápászkodtam az ágyamból. Próbáltam egy kezemben megtartani egyszerre a 2 párnámat és a takarómat, a telefonommal együtt. Nehezen átvonszoltam őket a szomszédszobába. Finnek elég volt meglátni a könnyáztatta arcomat, azonnal odébb húzódott, hogy melléférjek. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam; a karjaiban, s a kezünk össze volt kulcsolva. Nehezen kimásztam öleléséből, pedig nem akartam. A cuccaimat átcipeltem a szobámba és lementem a földszintre a többiekhez, mintha semmi sem történt volna az este. Ezek után csak még nyíltabban viselkedett.nem kötött le, folyamatosan az ablakom felé pillantgattam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem üzenetben Finnt, hogy fent van-e még. Pár másodperc se kellett, egyből válaszolt

Pár nappal ezelőtt konkrétan "kihisztizte a város közepén, hogy viccből menjünk kézen fogva", úgysem ismernek minket. Kis hezitálás után beadtam a derekam, ő meg úgy viselkedett, mintha már ezer éve együtt lennénk.

Elmondása szerint azért mert aznap megcsókolni, mert beleélte magát a szerepébe. Persze, szépen eltervezve mindent.

-Borzasztó vagy! - mondtam neki hatalmas mosollyal az arcomon, miután elvált tőlem.

-Tudod, csak beleéltem magam ebbe a kis hülyeségbe... - kezdte lesütött szemekkel, de kezével még mindig derekamat ölelte.

-Persze, csak a szerep... - őszintén felnevettem a magyarázatán, majd erőt véve magamon összekulcsoltam ujjainkat. Meglepetten rám nézett. - Meddig akarsz itt ácsorogni? Valóban szép a kilátás meg minden, de közölnünk kéne ezt anyáékkal. - néztem szét. Duna-part és naplemente. Nekem klisé, neki teljesen új. Elkezdtem húzni, hogy elinduljunk.

-Azt, hogy szép a kilátás? Ezt miért kellene? - idióta vigyorából láttam, hogy ezzel csak viccel. Mindenesetre mellém jött, s utunkat kéz a kézben folytattuk újra. Ha ezt Liz megtudja...

2 nappal később, úton vissza Kanadába

-Tudod, hogy miért én vagyok a világ legszerencsésebb embere? - kérdezte tőlem, amikor a mellkasára hajtottam a fejem. Az eddigi 8 óra út unalmasan telt. Én csak pihenni akarok, de elrontja. Feljebb emelem a tekintetem és felnézek rá.

-Mert ablak mellett ülsz. - motyogom álmosan. Én tényleg csak aludni akarok jelen pillanatban. Válaszomra elmosolyodik, nem is számított másra.

-Nem. Azért, mert a barátnőm vagy. Annyi idő után végre észrevetted a szenvedésem, ami már a kezdetektől fogva tartott! Szörnyű! - drámaian szívére teszi a kezét, arcára kiül a nem létező fájdalom. Ha létezne se akarnám látni rajta. Inkább ne is létezzen, soha. Gondolataimból az zökkent ki, hogy eljut az agyamig mit is mondott.

-Ne hozz zavarba! Olyan bo... - félbeszakít.

-Borzasztó vagyok, tudom, tudom. Nyugi, te is az vagy. - összevont szemöldökkel ingatom a fejem. Kérdőn rám néz.

-Azt akartam mondani, hogy borzasztóak vagyunk. - visszahajtom a fejem és lehunyom a szemeimet, úgy folytatom tovább. - Ez az egész olyan borzasztó. Borzasztóan tökéletes.