Arrogáns szobatárs

My life in California #1

1. f e j e z e t:  

Törés

Izgatottan léptem át a házunk küszöbét, végre az álmom útja felé. Kilépni a szokásos hétköznapjaimból és még annál is inkább szokásos hónapokból, évekből, csodás érzéssel töltött el.

- Nagyon izgulsz? - kérdezte anya elmosolyodva a vonatállomáson, és megsimogatta a hajam, miközben büszkén rám nézett.

-Egy kicsit. - fújtam ki szaggatottan a levegőt, és még utoljára megigazítottam a ruhám majd egy keserű mosoly kíséretében anyára néztem. 

- Vigyázz magadra, jó? - kezdte anya üveges szemmel. Anyának csak én voltam ugyanis apukám meghalt egy autóbalesetben, gyenge testalkatú volt mindig és aggódó. Szerintem akkor döntöttem úgy hogy követem apum példáját és személyi edző leszek, elvégre mindig egy sportos kis család voltunk.

- Minden rendben lesz, majd hívlak. - mosolyodtam rá és kissé nekem is elszorult a torkom. A vonat sípolva befutott. Anyát szorosan megöleltem és megfogtam a bőröndömet, majd nagy nehezen feltápászkodtam a vonatra. (Természetesen olyan meredek volt a lépcső hogy majdnem hátra estem, de még épp időbe megkapaszkodtam). Az ablak mellett foglaltam helyet és még utoljára visszanéztem anyára aki vidáman integetett. A megható jelenetet egy idegen srác zavarta meg. Hatalmas sporttáska volt a vállán, kigyúrt izmos felső testét egy fehér trikó borította be. A nyakán egy dögcédula lógott. Néhány fekete hajtincse majdhogynem a szemébe lógott, közben rágózva huppant le velem szembe.
Reménykedtem, hogy senkivel nem kell osztozkodnom a kabinomon mivel a vonat rettentő üresnek tűnt, de ezek szerint tévedtem. Összetalálkozott a tekintetem vele, sötét barna szemei ridegen mértek végig, de igyekeztem nem törődni vele. Csak 6 órát kell kibírnom. Nem nagy feladat. Ugye?

A válláról levette a sport táskáját miután gondolom rendesen végig mért. Miközben lerakta maga mellé, a táskával megütötte a térdemet. Haragosan néztem magam elé miközben a sportelméletes könyvemből vártam az illendő szót. Természetesen nem mondott semmit, ezért visszafogva magam újból bele merültem az olvasásba. Néhányszor a tekintetem az ablakra siklott, ahol a csodaszép táj nézett velem szembe. Elmosolyodtam. Mikor kicsi voltam gyakran utaztunk apával vonattal ugyanis futball edző volt, és minden meccsen, edzésén ott akartam lenni. Bármilyen hihetetlennek is hangzik még egy plátói szerelmem is volt a focicsapatból.

Az elkalandozásomat a kabint beborító füst felhő szakította félbe, aminek következtében köhögtem és a szemben ülő utazó társamra szegeztem a tekintetem, aki élvezettel szívta a cigarettáját. Összeszorítottam az ajkaim, majd összecsaptam az ölemben lévő könyvet és felpattantam hogy lehúzhassam az ablakot. Megragadtam a fogót de nagyon nehezen akart engedelmeskedni, így pár percig elszenvedtem vele mire sikerült. Vissza huppantam a helyemre és az utazó társamat kezdtem szuggerálni aki pont rám nézett és az arcomba fújta a füstöt.

- Eloltanád, kérlek? - harsantam fel ellenzést nem tűrő hangon. Rendben van, ha nem épp az udvariasságról híres emberke avagy nem tanították meg bocsánatot kérni, de ez már mégis csak sok volt.  

Az említett srác rám pillantott, sötét barna szemeit belefúrta az enyémekbe majd a szája sarkán felcsillant egy gúnyos mosoly, és az ablak irányába nézett miközben egyre jobban szaporodott a füstfelhő körülöttünk.

- Nagyon sok szabad kabin van, el lehet ülni. - fújtattam. Reméltem,  hogy hatásosabb lesz az előző kijelentésemnél.

- Most hozzám beszélsz? - vonta fel az egyik szemöldökét kérdőn, nem tetsző kifejezéssel és kisöpört pár fekete hajtincset a szeméből.