LOVE BLIND •LS•

VIII.

-Szóval? Mi volt ez a nagy sietség? -ajándékozott meg Eleanor ragyogó mosolyával, miközben leültünk egy padra, egy fűszfa alá. Kértem tőle egy találkozót, hogy hátha vele meg tudom beszélni, ami Camie és köztem történt két nappal ezelőtt.

Azóta egyikünk sem kereste a másikat, pedig nagyon sokszor magamra kellett parancsolnom, hogy ne zaklassam meg, mert biztos vagyok benne, hogy időre van csak szüksége. Legalábbis nagyon bíztam benne...

De végül úgy voltam vele, hogy egy női agy talán jobban meg tudja fejteni a történteket. Anyám szóba sem jöhetett, mert abból csak a jólismert "én megmondtam" dumák sülnének ki. Ezért felhívtam Eleanort, akivel már amúgy is érett egy találkozó. Igaz, nem ezen okok miatt, de megbízhatónak tűnik így elsőre. Megbeszéltem vele egy összejövetelt suli után a parkban és most éppen idegesen tördelem az ujjaimat, hogy megpróbáljam érthetően kifejezni magam.

-Camie szakított velem. -mitagadás, nem erősségem a kertelés.

-Ó. Camie a... a barátnőd volt, aki miatt a múltkor olyan zaklatott voltál? Jaj, anyám, ugye nem tettem semmi olyat, amit esetleg félreértett? -kapott a szája elé, ahogy vonta le a következtetéseket, megint hadarva persze.

-Nem, nem! Te nem tettél semmi rosszat. -nyugtattam meg. -Én nem vettem észre, hogy boldogtalan mellettem... -lehajtottam a fejem és az összefont ujjaimat nézegettem magam előtt, ahogy a térdeimen könyökölve előre dőltem.

-De mi volt a baj? Nem ismerem Camie-t, de azt tudom, hogy te egy szuper csávó vagy, bármennyire ismerjük alig egymást. -a vállamra simította a kezét, amivel elérte, hogy ráfigyeljek a kezeim helyett. -Aki egy ilyen pasit hagy elveszni maga mellől, az így járt. Valahogy nem tudom kinézni belőled, hogy meg tudnád bántani szándékosan az embert. Vagy tévedek?

Egy félszeg mosollyal a számon megráztam a fejemet, igazat adva a meglátásának. Valóigaz, hogy képtelen vagyok elviselni, ha valakit megbántok, hiszen most is csak gyötrődök amiatt, amit Cammel tettem.

-Ti hogy vagytok? -meglöktem a térdét a térdemmel.

-Mi? -nézett rám furcsállva. -Ja! Úgy érted én és az a tökagyu? -nevetett fel, mintha az évszázad viccét meséltem volna el éppen.

Meglátta az arcomon azt a semmit nem értő kifejezést, amitől kissé lejjebb tört a jókedve és próbálta visszacsempészni a komolyságot a hangulatába.

-Itt nincs olyan, hogy "mi", Harry. Az már nagyon régen volt... Most már csak igyekszem megkönnyíteni az életét ott, ahol csak tudom.

-Ezt hogy érted? -kezdtem egyre jobban összezavarodni. Ezek szerint nincsenek együtt? De régebben jártak?

Eleanor megint jóízűen felnevetett.

-Ha látnád most a képed! -hasát fogva hahotázott, én meg elkezdtem körül tekintgetni, hogy megbizonyosodjak róla, nem hívjuk-e fel magunkra a figyelmet a hangoskodással, de szerencsére pár kacsánál a tóban nem volt több hallgató közönségünk.

Eleanor kitörölte a könnyeit a szeméből, ami a túlzott jókedvéből fakadt ki, aztán összeszedte magát és vett egy mély lélegzetet, de ahogy ismét összetalálkozott a tekintetünk, megint rákezdett.

-Ne már, El!

-Jó, jó bocsi! Csak olyan vicces, hogy azt hitted ő meg én... pfh! -megint elvesztettem.

Idegesen beszívtam a levegőt és a pad háttámláját markolva fojtottam vissza az indulatos megjegyzéseimet.

-Igazán örülök, hogy ez ennyire szórakoztató számodra...

-A gyógypedagógusa vagyok, Harry. -végre kiegyenesedett és rendezte az arcvonásait is.

-Öhm...?

-Ez pontosan az, aminek hangzik és, amit mondtam is. Napi nyolc órát vele töltök, hogy segítsem a hétköznapjait, de nem vagyunk együtt. Kavartunk, még régebben a balesete előtt, de nem volt köztünk soha több, pár alkoholtól és hormonoktól túlfűtött éjszakánál.

Hát ettől most padlót fogtam. Baleset? Pár túlfűtött éjszaka? Ezek szerint nem született vak.

-Milyen baleset...?

Eleanor elnémult. Most először mióta ismerem, úgyhogy rögtön felfogtam, hogy túl messzire mentem a bunkó kérdésemmel elvégre, mi közöm hozzá?

-Jaj, nem... Nem kell elmondanod! Sajnálom, nem is akartam igazából megkérdezni csak olyan könnyű veled beszélgetni. -hazudtam. Mármint, tényleg könnyű vele beszélgetni, de majd' meghaltam a vágytól, hogy megtudjam mi történt szerencsétlen sráccal. Vajon a balesete előtt is ilyen személyiségnek örvendett? Milyen volt előtte? Milyen életet élt előtte? Mennyire szenved attól, hogy elvesztette a világát?

-Semmi baj, csak... -terelt vissza a gondolataimból Eleanor szelíd hangja. -Mi lenne, ha ezt inkább tőle kérdeznéd meg?