LOVE BLIND •LS•

XIX.

- Mi?...

- Mi van, süket vagy?! Azt mondtam menj haza! Ide sem kellett volna jönnöd, te szerencsétlen! — eltolt magától, majd leugrott a párkányról, és miután elrendezte magát a gatyájában, elbotladozott a bútorok mentén a bejáratiajtóig, hogy kinyissa, és magához képest türelmesen megvárja, míg eleget teszek a kérésének.

Pár pislogásnyi hezitálás után, bizonytalan léptekkel indultam meg felé, a folyosóról beáramló halovány lámpafény sugarán átsétálva. Louis egy pillanatra felém kapta élettelen tekintetét, de aztán visszaszegezte a padlóra. Mikor közvetlenül mellé értem, akaratlanul is elidőztem a kiugró arccsonton, ami most szinte átszakította a bőrét a megvilágítás csaló látszatában. Az állkapcsa megfeszült, a tartása nemkülönben.

- Louis, én...

- Ha még egyszer ki mered ejteni a szádon, hogy sajnálod, esküszöm, megfejellek!

Talán úgy még ijesztőbben hatott, hogy közben egy izma sem ernyedt, ahogy ezt a fogai közt szívva a fejemhez vágta, mintha a padlót fenyegetné.

Megsemmisülve támolyogtam ki a keskeny folyosóra, miközben az üres gondolatok egymást kergették a fejemben, hogy még én sem tudtam utolérni azokat. De mielőtt visszafordulhattam volna, hogy legalább a miértre választ kapjak, az ajtó hangosan bevágódott mögöttem.

- Mr. Styles, nem zavarom? Igazán nem szeretném félbeszakítani az ábrándozásait a bizonyára megterhelően felesleges előadásommal!

Payne professzor szikrázó szemekkel méregetett, ezzel a teremben lévőek figyelmét is egyenesen rám irányítva, amitől egyből összeszorult a gyomrom. Hangjából csak úgy visszhangzott a sértettség, talán érthető módon.

- Elnézést kérek, professzor úr, a teljes figyelmem az öné! — töröltem le a nyálamat a szám széléről, ami a hirtelen jött elszenderüléstől csordulhatott ki.

- Engem ne álltasson, fiam, nem vagyunk olyan jóban! Menjen, sétáljon egyet, és meg se álljon egészen az ágyáig, ha kérhetem! — tárta ki a karját az ajtó irányába.

A szám kitartóan rebegett, hogy mondhassak valamit a védelmemben, de az agyam egy épkézláb érvet sem tudott felmutatni a maradásom reményében. Magamon érezve a teremben lévők szánalmas tekintetét, tartásomtól megfosztva, kikászálódtam a padból, és lekullogtam. Mielőtt elhaladhattam volna Payne professzor mellett, megragadta a karomat, és visszahúzott, hogy bizalmasan közénk súgja:

- Holnap keressen meg, Styles, és kapja össze végre magát!

🍁🍁🍁

Még mindig, azóta is, folyamatosan visszajátszom magamban az akkor történteket. Sokkal nehezebb úgy válaszokra találnom, ha azt sem tudom, mit kellene kérdeznem. Túl sok minden van, és egyre csak hosszabb lesz ez a lista, bármikor találkozom vele. Bár erre legalább már nem kell építenem, mert harmadszorra végképp semmi hangulatom megalázni magam előtte...

Csak egyszerűen nem értek semmit, és ez lassan kihat a mindennapokra is. Nem csak Payne professzor panaszkodott már az órán nyújtott minősíthetetlen teljesítményemet illetően, de még az ágyam sem kívánja, hogy gondtalanul átaludjak egy egész órát is akár.

Shawn lassan kiveszi a kezemből az összes munkát, ami kettőnél több mozdulatot igényel, vagy komoly koncentrációt, így maradnak az asztal törlések. Hálás vagyok neki valamilyen szinten, mert így is vannak pillanatok, mikor azon veszem észre magam, hogy az ajtót bűvölöm nagy reményekkel, mikor felcsendül a vásárlót jelző csengő hangja.