LOVE BLIND •LS•

XXV.

A kis fadoboz belseje egy viseltes fényképet rejtett magában, aminek a szélei időtépte gyűrődésekbe hajlott meg. A képen ugyanaz a derűs arcú, szép asszony mosolygott, mint odakint a polcon a képkeretben. Csillogó szemei gondtalanságtól kéklettek, ahogy kezében egy könyvvel ücsörgött egészen addig, míg a lesifotós rajta nem kapta őt. Látszólag ez cseppet sem zavarta egyébként.

Ragyogó, ébenfekete haján a Nap sugarai lassú táncot lejtve hullámoztak végig a rétegeken, egészen a válla alá omolva, selyemmel átitatott derengéssel megbabonázva, a pillanatba fagyva. Keskeny szája vonala precíz összhangban húzta a bőrét az arcán, és emiatt ez a mosoly, nagyon életvidámnak hatott, aminek én talán már láttam is egy árnyoldalát...

Még engem is egyfajta boldog, melankólikus hangulatba ringatott a portré látványa, aztán hirtelen elvakított egy éles csillanás, ami a ládikából kacsintott vissza rám, magára vonva a figyelmemet.

Egy arany fémkarika illegette magát a bordó bevonatú dobozban, ami a fényképpel ellentétben még nagyon is új állapotnak örvendhetett. Nem emlékszem rá, hogy Louis-n láttam volna gyűrűt eddig. Vagy bármiféle ékszert...

- Harry, te is eszel... velünk... — Eleanor nagy lendületének végül a kezemben szorongatott doboz látványa vetett véget, én pedig ebben a pillanatban nagyon mélyre akartam elsüllyedni a szégyenben.

- Én öhm... Visszateszem, sajnálom! — mielőtt azonban ezt megtehettem volna, El ott termett előttem, és kivette a kezemből, hogy sajátkezűleg ássa vissza a ruhák alá a kincseket.

Miközben pakolt, bennem egyre jobban viszketett a kíváncsiság, hiába haraptam a számra, és próbáltam inkább erősen elszégyellni magam, amiért más cuccai között turkáltam.

- Ki van azon a képen, El?

Eleanor egy határozott rátolással bezárta a fiókot, de a kezeit rajta hagyva csak pislogott maga elé. Láttam, ahogy jár a szeme és erősen mérlegel, de csak reménykedni tudtam benne, hogy majd a javamra billen a serpenyő.

- Ezt talán még nem kellene, Harry... — suttogta a falnak.

- De miért? Ki ő?

Fájdalmasan ráharapott a szájára, és minden idegszálával azon volt, hogy hű maradjon az elveihez, és ne áruljon el semmit olyat a barátjáról, amit ő maga sem tenne meg. De én éppen ezért kérdezem őt...

Tudnom kell, ki ez az ember, akitől aludni sem tudok, mióta csak egymásnak mentünk az utcán!

Eleanor megtörni látszott. Egy megadó sóhajt hallatva felém fordult, és vonakodva felnézett sprőd szempillái takarásából.

- Ő a...

- Ő az anyám — Louis az ajtófélfának dőlve, összefont karokkal a mellkasa előtt mustrálta a szoba másik végében lévő, kétszárnyú ablakot.

Egyemberként kaptuk fel a fejünket a karcos hangra, de más mozgást egyikünk sem mert elkövetni a lebukás szorongató vasmarkától, amivel most az érintett jelenléte tartott minket sakkban. A szemem sarkából láttam, ahogy Eleanor szégyenkezve lehajtja a fejét, és a cipője orrát tanulmányozza bőszen, beharapott ajkakkal.

Nem igazán értettem őket, hogy ezt miért kell ennyire sajnálni, vagy miért kínos a helyzet, de mielőtt tovább boncolgathattam volna a témát, Lou elrugaszkodott az ajtótól, és a szoba közepéig sétált.

- Illetve csak volt. Neked pedig sajnos most menned kell, Harry... — talán ő az egyetlen személy, aki úgy tudja kimondani a nevemet, hogy az egyszerre legyen játékos, incselkedő, és ugyanakkor valami gyógyíthatatlan, ocsmány betegség.