LOVE BLIND •LS•

X.

-Tessék?

-Hallottad, nem? Most mit kell játszani a szende szüzet?

-Louis! -csatlakozott a kínos beszélgetésbe Eleanor, aki ezután vállon csapta a fiút. Ettől ő csak még haragosabb lett.

-Most mi van?! -kissé oldalra fordította a fejét a lány irányába, világtalan tekintetét végig a padlóra szegezte. -Részeg vagyok és kanos. Te pedig idehoztál nekem valakit, aki pont az esetem! -nehezen forgott a nyelve.

Sűrűket pislogva néztem az előttem lévőekre, és végül Eleanornál megállapodva vártam valami magyarázatot. Ő csak összezavarodva nézte a kékszeműt.

-Dehát nem is látod.

-Pontosan! -csapta össze a tenyerét. -Na, ha más nincs, szolgáltatást pedig úgy tűnik nem kapok -egy pillanatra olyan volt, mintha látná hol vagyok, úgy nézett fel valahova a szemeim közé-, akkor én vissza is térnék az egyetlen férfihez, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. -határozatlan léptekkel indult meg, kezeit kissé maga elé emelve, ujjait mozgatva. -Ha megkéri a kezem, mindenképpen segítsetek eldönteni, hogyan hangzik jobban; Jack Tomlinson, vagy Louis Daniels. -bevágta maga mögött az ajtót, mi pedig ott maradtunk a nappali közepén, teljesen lemerevedve az iménti előadástól.

Kellett néhány másodperc, hogy felócsudjak az eseményekből és azt kell mondjam; ez a srác sokkal rosszabb, mint képzeltem.

Eleanor is csak ekkor fordult vissza felém a szobák irányából, egész eddig a száját harapdálva próbálta kiötleni, hogy mit mondjon barátja védelmében.

-Ne haragudj... -kérte, alig hallhatóan.

Nem igazán tudtam erre mit feleljek, hiszen megígértem neki az elején, hogy nem veszem fel a stílusát, bármekkora bunkó is. De ez azért egy kicsit még nekem is sok volt. Hagyja, hogy mások hunyázkodjanak meg a saját paraszt hozzáállása miatt? Szinte nincs is senki, a hallottakból ítélve, aki elviselné őt és még azzal a maradékkal is kicsesz? Ez azért már a pofátlanság ne továbbja, azt hiszem.

Hirtelen felindulásból cselekedtem, megindultam a szoba felé, ahol eltűnt és a legtahóbb énemet elővéve, rátörtem az ajtót.

Az ágyán feküdt, amíg be nem rontottam, aztán egyből felugrott róla és megállt mellette. Fejét, mint mindig, most is félszegen lehajtotta és kissé jobbra fordította a fejét, hogy a fülével lásson.

Meg sem állva a célom felé, egyenesen a halálra vált sráchoz lépdeltem, akit egészen a falig toltam, ujjhegyeimet a mellkasához nyomva. Hátrálni kényszerült és, amikor a háta végre a falnak csapódott, felnyikkant, szándékosan rájátszva, mintha annyira erősen taszítottam volna hozzá.

-Nem tudom, mit vétett ellened a világ, hogy így kell viselkedned másokkal -próbáltam higgadt maradni, de, bár ő ezt nem láthatta, a szemeim szikrákat szórtak, az elfojtott indulatok miatt-, de nem kellene annyira lealacsonyítanod magad, hogy még azt a maradék embert is megbántod, akik maradtak. Térj észhez és fogadd el a segítséget! A sérelmeid nem fognak maguktól begyógyulni, Louis.

-Ez az! Mondd ki a nevem még egyszer! De most adj bele egy kis vágyat is, mintha könyörögnél, hogy basszalak meg! -megvonaglott a teste a kezem alatt, ami még mindig a mellkasánál tartotta, és előre billentette a csípőjét, hogy hozzám préselje az ágyékát.

-Te beteg vagy! -hátra ugrottam, elengedtem, és nem eresztve a sötét, élettelen fényekben játszó kékeket, kihátráltam a szobából. Louis keservesen felhorkant és utánam kiáltott.

-Ez egy beteg világ, Harry! Itt csak így lehet túlélni.