LOVE BLIND •LS•

XXXIV.

A hajnal első sugarai megátalkodott erősséggel buktak át a horizonton. A korán kelő madarak már egy ideje jelezték, hogy itt bizony egy új nap virrad, új lehetőségekkel, egy újabb hangyaboly-effekt elindítása érdekében, de minduntalan egymást akarták lekörözni a hangjukkal. Az alattunk elterülő tó tükre zavartalanul szunnyadt még, mintha szabad akaratából adódóan nem lenne hajlandó tudomásul venni a természet ráosztotta feladatát, és csak azért is ő akar lenni az éjszakát és nappalt összekötő egyetlen nyugodt felület. Meg tudom érteni az elszántságát. Ezt a fajta békét én sem adnám oda egyetlen simogató szóra sem.

Ahogy álltam azon a kis balkonon, ami a nappaliból nyílik rá a parkra, csak engedtem a hűs szellő frissességének ami felkarcolta a bőrömet, pedig már sokszor be akartam inkább szökni előle, vissza a kellemesebb hőmérsékletbe. De ez így most jó volt. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, mielőtt nekiindulok az új napnak.

Az Eleanorral folytatott éjszakába nyúló beszélgetésünk minden egyes apró rezdülése ott volt még bennem, hiába igyekeztem a háttérbe szorítani, és tényleg csak arra koncentrálni, ami most van, ami most zajlik körülöttem. Mint ahogy Louis múltjába, a mostani természeti jelenségbe sincs semmiféle beleszólási jogom. Az már megtörtént. Ez pedig most történik. És mégis... Itt van, érzem, itt motoszkál az a viszkető tehetetlenség, az a makacs tenni akarás, az a keserű bűntudat. Mindig itt van, és egyfolytában visszaköszön, ha nem érzek magamban eleget ahhoz, hogy tegyek ellene, vagy érte.

Tagadhatatlanul szörnyű dolgokon kellett keresztülmennie Louis-nak ahhoz, hogy most olyan ember legyen, mint akivel az utcán egymásba futottunk. Egy másik életben talán ez meg sem történt volna, vagy teljesen máshogy történt volna meg. Sok mindenben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy egy pillanatát sem bántam meg annak a napnak, és az utána lévő események sorozatát sem. Segíteni akarok neki, hiszen az világosan látszik, hogy nem heverte ki ezeket a traumákat, és talán nem is fogja soha, de mellette szeretnék lenni, hogy enyhíteni tudjam a szenvedését. Ami pedig a professzoromat illeti, hát... Azt hiszem nem fogok túl nagy erőfeszítéseket tenni azért, hogy osztályelső legyek a csoportjában.

Amikor az első autó motorja felzúgott a kába főút aszfaltján, sikerült elkergetnie a fejemből a leterhelő gondolatokat annyira, hogy még egy utolsó pillantással megörvendeztessem az éledező panorámás kilátást, majd visszalépjek a lakásba. Beletöröltem a nyirkos tenyereimet a nadrágomba, és míg a kiszáradt szemeimet dörzsöltem, kimért léptekkel megközelítettem a hálószobát. Az ajtó előtt még magamba szívtam néhány öblösebb levegővételt, mintha az majd elintézne mindent helyettem úgy, hogy legközelebb már ketten, élettel telve lépjünk ki a szobából. Reménykedni lehet, nem?

Nyílt az ajtó, én pedig egyből az ágy felé kaptam a tekintetem, hogy eloszlassam a lázképeket, amiket Eleanor ültetett belém az esti beszélgetés egy momentumával. Louis még mindig ugyanúgy, begubózva, térdeit felhúzva feküdt az oldalán. A hátán a póló hosszú barázdákat húzva tapadt a hátára csakúgy, mint a kusza hajszálak a tarkójára. Ennek ellenére az álomittas szuszogása tökéletesen kivehető volt, és talán ez adott egy kis löketet ahhoz, hogy végre odacsoszogjak hozzá. A válla egyenletesen süllyedt és emelkedett, a kezeit egymásba fektetve lazán hagyta begörbülni az ujjait, a fejével egyvonalban. Olyan volt, mintha egy óvódást néznék, aki éppen a délutáni szundiját végzi. Törékeny volt és gyámoltalan, de szívesebben láttam őt ilyennek, mint önkívületben, sokkhatás alatt hányingertől rázkódva.

Épp amint eldöntöttem, hogy pont odaillek a háta mögé, és tökéletesen a karjaimba tudom venni őt, hogy ringassam míg el nem szédülünk, a kvarcos, szelíd hang öntudatára ébredt.

- Harry...?

- Én vagyok — virult fel az arcom, mint egy kislánynak, és már lendítettem a lábamat, hogy feltérdelhessek az ágyra.