LOVE BLIND •LS•

XXVII.

A reptéren szerencsére minden zökkenőmentesen zajlott le. Míg anya és lánya könnyes ölelésben részesítette egymást, én Lucast, Gem vőlegényét vontam szoros kézfogásba, hogy aztán megkaparintva a nővéremet, jó testvér módjára, jól megdögönyözzem.

A kocsiban a két szerelmes egymás szavába vágva egészítette ki az élménybeszámolóikat mindarról, amik odakint a nagy Amerikában történt és történik velük napiasan, anyával elől pedig jót mosolyogva habzsoltuk minden szavukat, ami a köztük lévő összhangról adott tanúbizonyságot.

Már a konyhában tevékenykedtünk kettesben, míg a szerelmespár a nappaliban élvezte egymás társaságát, kínosabbnál kínosabb gyerekkori fényképek nézegetesé közben, várakozva a vezényszóra, amivel majd asztalhoz parancsoljuk őket. Nekem pedig ekkor adódott a remek alkalom.

- Anya, öhm... Nagy baj lenne, ha vacsora után ellépnék valamerre?

Anya éppen az asztalt terítette, amikor megálltak a kezében az evőeszközök, és rám nézett.

- Hová szeretnél te meglógni ilyen későn?

Valahogy nem tudta elkerülni a figyelmem az a sokat sejtő somolygás az orra alatt, amivel aztán tovább rendezgette az étkészleteket.

- Csak... dolgom lenne...

- Jaj, kisfiam, mikor tanulod már meg, hogy engem ezzel a süketeléssel nem etetsz be?! — megfordult, és ahogy elhaladt mellettem végigsimított a karomon, miközben a tányérokat pakoltam le. — Louis-ról van szó? — ezzel pedig majdnem ki is estek a tányérok a kezemből.

- MI TÖRTÉNT? — kiabált át a házon a hangos csörömpölésre Gem.

- SEMMI KICSIM, NE FOGLALKOZZ SEMMIVEL, SZÉP VAGY! — kiabált vissza anya, amire megugrott a szemöldököm. — Mi az?

- "Szép vagy"?

- Miért? Nem az? Az én lányom! És a bugyuta fiam mellé kell valaki, aki kompenzálja.

- Legalább egyikünknek összejönnek a dolgok...

- Harry! — Kapta el a karomat anya, amint felhúzott orral ki akartam szedni a csirkét a sütőből. — Történt valami?

Anya mindentlátó szemei előtt valahogy mindig pucérnak érzem magam. Mintha csak udvariasságból kérdezne rá a dolgokra, pedig már rég kiolvasta a fejedből a válaszokat. Egy nagy sóhaj kíséretében megadtam magam.

- Payne professzor megelégelte a trehányságomat. Azt mondta, ad egy hetet, hogy összeszedjem magam, vagy nézhetek más egyetem után.

- Jaj, kincsem... — zárta közre az arcomat a tenyerével. — És mi áll a tanulásod útjába? A kávézó?

- Nem, az... Azzal nincs semmi baj.

- Akkor?

Félve felpillantottam rá, miközben kitartóan őröltem magamban a megfelelő szavakat, értékelhető válasz után kutatva. Azonban amikor szólásra nyílt volna a szám, anya egy dallamos kuncogással belém rekesztette.

- Nekem aztán nem kell erre válaszolnod, én tisztában vagyok a dolgok működésével. Itt most egyedül te vagy az, aki a saját boldogságod útjában állsz azzal, hogy nem vállalod fel a nyilvánvalót.

- Ezt hogy érted?

Anya oldalra biccentette a fejét, kellemes mosollyal a száján, aztán kikerülve engem rácsapott a fenekemre, és kiszedte a sütőből a szárnyast. Elképedve néztem magam elé egészen addig, míg meg nem szólalt ismét.

- Menj, ne várakoztasd meg a herceged! De most már igazán érdekelne, ki az az ember, aki elrabolta tőlem a fiamat úgy, hogy még ő maga sem vette észre...

- Bolond vagy, anya — odahajoltam hozzá, és nyomtam egy csókot a homlokára, hogy utána a cipőmért szaladhassak az előszobában.

- Lehet, de nélkülem még mindig a szobádban agonizálnál — segített feladni a dzsekimet, amibe szinte beleugrottam, aztán nagy vehemenciával feltéptem az ajtót, de megálljt parancsolva a lábaimnak még egyszer visszahajoltam egy pusziért anya bársonyos pofijára, hogy ezután már a lábam se érje a földet, egészen a focipályáig.