LOVE BLIND •LS•

XV.

- Szia bácsi! Mit hoshat neked Töjpijja?

Az öklömet harapva próbáltam magamba fojtani a torkomat kaparó nevetésemet. Jessie anyukájával a sarokban meghúzódva, egy szobanövény takarásában néztük végig, ahogy a kis Jessie az életét kockáztatja a varázstollért, amit felajánlottam neki.

- Honnan jött a toll egyébként? — csicsergett a vállamba a fiatal asszony, szemeit meginoghatatlanul a kisfián tartotta.

- Édesanyám is hasonló butaságokkal terelte el a figyelmünket a nővéremmel, amikor még túl kicsik voltunk a gyógyszerekhez — anyuka bohókásan felkacagott. — Igazán büszke anyukája lehet — a szemei alatt a nevetőráncok kellemes melegséget árasztottak, amitől az én bőröm is feszülni kezdett egy hálás mosolytól.

- Remélem egy jó barátja — biccentett a fejével a szeplős asszony a háborús övezet felé. — Olyasmi — vágtam rá gondolkodás nélkül, mert már tűkön ültem, hogy meglássam, mi sül ki ebből.

Eddig úgy tűnt, barátságos hangulat alakult ki köztünk, ahogy a Louis-val szemben ülő Eleanor fel-felkacagott a két tökmag beszélgetésén, ami kezdett inkább haditerv megvitatásába átalakulni. Innen nem lehetett hallani miről szövögetik terveiket, csak azt láttam, hogy Louis oldalra fordulva a kisfiúhoz, a térdein könyökölve hajol előre, kissé oldalra billentett fejjel, leszegezett tekintettel tátog valamit Jessie-nek, amit céltudatos bólintásokkal el is raktároz magában a kisgyerek.

Egyszer csak véget ért a stratégiai megbeszélés és a fegyvertelen katona visszaindult az ellenséges táborba. Már nem voltam biztos benne, hogy az én emberem... A szeme sem állt jól.

Kidüllesztett, madárcsontú mellkasát ránk szegezte, és tündéri pökhendiséggel a közlegény jelentést tett: — Luji azt mondta — majdnem kiszakadt belőlem a nevetés a név sejpített változatától —, hogy egy hazsug vagy, mert mindenki tudja, hogy azs ovis fiúk jobban szeretnek babázni, mint a buta jányok.

Kikerekedett szemekkel bámultuk Jessie anyjával a keresztbe font karokkal magát illegető kisfiút, aki lenéző pillantásokkal fegyverezte le a felettesét.

- És ast is mondta, hogy serinte, jobban járnék, ha a fiúkkal játszanék mu... —sebtében tapasztottam rá a tenyeremet a kisfiú szájára, mielőtt olyat mond, amit nem kellene. — Tessék! Ügyes voltál, Jessie! Kiérdemelted — előkotortam a farzsebembe süllyesztett tollat, hogy a kezébe adva, rákulcsoljam az ujjait. Elsápadva fordultam hátra, ahogy megéreztem magamon anyuka, először csak elképedt, aztán egyre torzabb, undorrá alakuló tekintetét.

A nő kitépte a kezeimből Jessie apró markát és elrántotta előlem. — Gyere kicsim, megyünk!

Még utoljára elkaptam a kisfiú megszeppent arcvonásait, ahogy szegény nem érti, hogy a játékból hirtelen hogyan lett bűntetés, miközben a tollat szorongató kezével integetett nekem. — Szia bácsi! — bűntudatos, félszeg mosollyal a számon intettem a kis Jessie-nek, aki becsületesen kiállta a próbáimat, amiben végül én buktam el.

🍁🍁🍁

- Ha kiszórakoztad magad, akár mehetnél végre dolgozni is, Styles! — lépett el mellettem Shawn, szelíden meglökve a vállamat, hogy magamhoz térjek végre.

- Nincs tollam.

- Oldd meg — húzta fel a vállát 'nem az én bajom' stílusban, és tovább sétált a pulthoz. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem igazán tetszett neki a múltkori elutasításom...

Dacos sóhajt hallatva közelítettem meg Eleanorék asztalát, hátul összekulcsolt kezekkel, eleganciát mutatva. — Jó napot, mivel szolgálhatok? — Eleanor szája a füléig szaladt, ahogy előredőlve üdvözöltem őket, mintha valami jóvágású komornyik lennék. — Harry! — ölelő karjaiban zárt, én pedig lelkesen viszonoztam, mert olyan hevességgel csapódott nekem, mintha rég nem látott családtagként köszöntenénk egymást.

- Törpilla — biccentett a sötétített üvegek mögé rejtőzködő kékek birtokosa is, aki ezután kacéran megnyalta az ajkait. Tehát több szemüvege van... — Hol hagytad a Kisherceget? Olyan jókat csevegtem volna még vele!

- Az anyjának nem igazán nyerte el a tetszését, hogy a kisfiát a fiúszerelem irányába akarod terelgetni — mondtam, némi éllel a hangomban, hogy kihallja a szemrehányást. Ő csak a magasba dobta a kezeit és lustán megvonta a vállát. — Nem az én hibám, hogy sok a sötét, korlátolt emberi hulladék.

Összeszűkült szemekkel igyekeztem visszafogni a lendületet, amivel orrba akartam vágni az önző stílusa és a fennkölt, érzéketlen hozzáállása miatt.

- Ő csak egy gyerek! Te meg kihasználtad a gyermeki naivitását az anyjával szemben és most neki kell vállalnia a következményeket, amiért el akartad ferdíteni a felfogását! — ráncolva húztam össze a szemöldököm, de mielőtt még eluralkodhatott volna rajtam a méreg, Eleanor simogató ujjai csúsztak fel a kézfejemen, hogy érintésével lenyugtasson.

- Szóval szerinted a szerelem csak "egyenes" formájában lehet tökéletes? — kiforgatta a szavaimat, amivel nem tudtam hirtelen megfelelően szembeszállni, ezért csak megrökönyödve hápogtam. — Én nem ezt...

- AKKOR MIT, HARRY?!  — indulata robbanásként hasított a zsibongó háttérzajba, amit ezzel együtt át is alakított kietlen, figyelemterhes csendé.

Minden szempár ránk szegeződve fagyott bele az utolsó mozdulatába, ahogy várták a folytatást, akár egy színházi előadás bonyodalmának kibontakozását.

- Lou, mindenki minket néz — suttogott Eleanor, akinek a hangja betolakodóként tört át az ólomsúlyú csenden. Louis keserűen felnyikkant. — Nézzenek csak! Ritkán láthatnak ennyi tökéletességet egy testbe tömörítve, de nem kell félniük, én úgy sem fogom megbámulni az ocsmány pofájukat, szóval tehetnek nekem egy szívességet, veled az élen Törpilla, és kinyalhatják a seggemet! — csapott az asztalra hirtelenjében, amitől az egész hely egy emberként rezdült össze. — Mocskos ítélkező féreg az összes, akiknek csak addig jó a banán, amíg a torkukon nem akad a ferdesége miatt! — gúnyolódott rajtam, karcos hangjával és még a sötét lencsék takarásán át is láttam a harag lángjait erőre kapni.

Izzadt tenyérrel és összeszorult torokkal öntött el a bűntudat a meggondolatlan szavaim miatt, amivel felkeltettem magunkra a figyelmet. Szorongva vezettem körbe a tekintetem a sugdolózó embertömegen, akiknél mind ott bújkált az a keserű írtózás, az elutasítás szánalmas jelei, amivel Louis-t fojtogatták.

- Uram, meg kell kérjem, hogy távozzanak — valahonnan a háttérből Shawn alakja tűnt fel, szorosan Louis mellett megfeszülve. Az örvénylő kékség már készült őt is elnyelni, újabb ócsároló szavaival, ahogy megfeszítve állkapcsát, kitágult orrlyukán át szívta be a megszilárdult levegőt.

- Megyünk — Eleanor parancsolóan ragadta karon a férfit, hogy felállítsa a székből és kivonszolja az általa okozott vihar kellős közepéről.

Az ajtó becsapódása adott engedélyt mindenki számára a fellélegzésre és a kávézó újult erővel zendült fel semmitmondó ricsajokkal, de ezúttal nekem kellett belefagynom a saját porhüvelyembe.