LOVE BLIND •LS•

XXIV.

- Nem idegesít néha?

- Micsoda?

- Hát hogy... — felhúzva az egyik térdemet, kényelmesebb pozitúrába helyezkedtem, hogy a padlózat ne nyomja annyira a farcsontomat. — Hogy csak fényeket látsz...

Louis az oldalára fordult, miközben hangosan beszívta a levegőt, majd a vállamra hajtva a fejét, egyik lábát átdobta az enyémen, és átölelte a derekamat, aztán ő is mocorgott egy kicsit, hogy ne vágja a csípőjét a parketta.

Nem igazán éreztünk magunkban annyit, hogy a kora reggeli kielégülés után akárcsak megkerülve a kanapét arra dobjuk le magunkat, ezért ott ahol voltunk, a tágas előszoba kellős közepén engedtünk a végtagjaink elgyengülésének.

Miután továbbra sem felelt, kezdtem rosszul érezni magam, hogy megrepesztettem a vékony jeget, és talán valami olyanba tenyereltem bele, ami még túl friss emlék a felbolygatásra, de mielőtt bocsánatot kérhettem volna érte, megszólalt.

- Kezdetben kurva nehéz volt. Már maga az szar, ha csak abba gondolsz bele, hogy egyik reggel még ugyanolyan vagy, mint bárki más; gondtalan idealista, aki hajszolja az élet örömeit, beszélget, jár-kel, dolgozik, hazamegy. Semmi extra, talán egy kicsit meleg, de ennyi. Aztán másnap már csak töredékét látod mindannak, ami tegnap még annyira egyértelmű volt, hogy egészen addig fel sem fogtad, mekkora értéke volt a színeknek, az ábráknak, az arcoknak, de még a távolságnak is. Idegesít minden, amit látsz, az meg méginkább, amit nem. Sebezhetővé válsz, kiszolgáltatottá, és az egyetlen dolog, amit remélhetsz másoktól az a szánalom, szép szavak mögé rejtve.

- Ezt hogy érted?

- Tudod, Harry... — visszafordult a hátára, és ezúttal én gurultam az oldalamra, hogy lássam. — Kibaszott szar, amikor valaki megkérdezi, hogy segíthet-e, vagy amikor szó nélkül kiveszi a kezedből a dolgokat, mintha életképtelen lennél. Mert, ha rám néznek, egyből azt látják, hogy én valamiben hiányt szenvedek, valamivel kevesebb vagyok, mint ők.

- De vannak olyanok, akik szeretnek segíteni másokon, függetlenül attól, hogy rászorul-e a másik vagy nem.

- És ki mondja meg, hogy az a másik rászorul-e, vagy sem? Miért gondolod úgy.... nem. Mi az első gondolatod, ami megfogalmazódik benned, ha meglátsz egy - maradjunk közvetettek - vak ipsét?

Most rajtam volt a sor, hogy a számonkérő hangnemre egy nagy sóhajtással válaszoljak.

- Sajnálat...

- Szánalom — javított ki.

Szerettem volna valamit mondani, amivel rácáfolok erre a felfogásra, de nem ment. A levegő drasztikusan kezdett meghülni közöttünk, pedig egyáltalán nem ezt akartam ezzel elérni. Csak próbálok hozzá közelebb merészkedni, de valahogy mindig rossz vége lesz...

- Hogyan vesztetted el...? — halkan súgtam közénk, mire Louis hirtelen felhorkant, a testét rázni kezdte a fojtott nevetés kitörni akarása, aztán inkább visszafordult az oldalára, és a vállamnak támasztotta a homlokát.

- Szerintem ezt gondold át...

Már jóízűen nevetgélt, amikor végre leesett, mivel okoztam neki ekkora jókedvet, majd a fülemig vörösödve köhintettem, aztán felültem úgy, hogy magammal húztam Lou-t is, akinek még mindig fájdalmasan feszítette az arcát a vigyora. Megvártam míg alább hagy a derűs kacarászása, aztán a kezéért nyúltam, hogy az arcomhoz emeljem.

- Hogy vesztetted el ezt — lazán szétnyíló ujjaival végigtapogattam a lecsukott szemhéjamat.

Pár pillanatig még rajtam hagyta az ujjbegyeit, gondos koncentráltsággal megfejtve, hogy mit is tapogat éppen, majd az ölébe ejtve a kezét, tördelni kezdte az ujjait. Keskeny vonallá préselte az ajkait, és elfordította a fejét oldalra, látszólag a szőnyeget mustrálva.

- Figyelj, Harry, ez nem...

- Hoppácska!

Louis mondatát a bejárati ajtó nyílásával párhuzamosan érkező, meglepett arcú Eleanor rekesztette meg. Lángba borult fejjel húztam a kezemet kimért lassúsággal a fedetlen ágyékomra, fogva tartva a sűrűn pislogó lány tekintetét, nehogy elkóboroljon arra a tájékra.

- Helló fiúk, zavarok?

- Igen — válaszolt rögtön Louis, és mint ahogy én egyre kisebbnek akartam látszódni, ő egy percig sem zavartatta magát. Egész testével a felvont szemöldökű Eleanor felé fordult, bokáit hanyagul keresztbe rakva, hasa előtt a karjait szintúgy.

- Ó...

Eleanor mi sem egyszerűséggel besétált a lakásba, miután becsapta maga mögött az ajtót, és a kezében tartott szatyrokkal együtt a konyhába sétált.

Megragadva az alkalmat felpattantam, és a fürdő irányába trappoltam, hogy felöltözzek.

- A komódomban találsz tiszta felsőt, ha esetleg nem felel meg az absztrakt bor minta — kiabálta utánam Louis, és mielőtt magamra zártam volna a fürdőajtót, hallottam, amint Eleanor elereszt egy "milyen minta?!" felkiáltást.

🍁🍁🍁

Egy felfrissítő zuhany után, beleerőszakoltam magam a még nyirkos maradt farmeromba, majd lábujjhegyen átsomfordáltam Louis szobájába, nehogy megzavarjam az előtérben zajló beszélgetésüket, aminek bár csak darabkáit hallottam, tisztán kivehető volt, hogy Lou a tegnap estéről számol be a reggelit készítő Eleanornak. Szegény lány próbált volna egyszavasnál hosszabb válaszokat kicsikarni belőle, de Louis mindig lerázta magáról annyival, hogy inkább a keze járjon, ne a szája, mert éhes.

Jót mosolyogva a terelő dumáján léptem a háromfiókos bútorhoz, aminek az első fakkjával bakot lőve, először az alsógatyákat sikerült szemrevételeznem. Gyorsan visszatolva, az alatta lévőből kiválasztottam egy egyszerű, kék rövidujjú pólót, ami kicsit méretszűkös volt hosszra, de szerencsére nem túl látványosan. Azt magamra kapva, visszalöktem a csípőmmel a fiókot, de azonnal vissza is gurult a síneken, és még harmadszori rátolásra sem akarta az igazat.

- Mi a...

Lehajoltam, hogy rálátást nyerjek a belsejére, majd gondosan arrébb rendezve a stócokba hajtogatott felsőket, a rekesz sarkában egy dobozt pillnatottam meg.

Szertelen kíváncsisággal vezérelve kiemeltem óvatosan a tenyérnyi nagyságú fadobozkát, megforgatva jobban szemügyre vettem, majd az ajtóhoz hátrálva megbizonyosodtam róla, hogy a kintiek még mindig egymás társaságában sütkéreznek, behajtottam, és kinyitottam a dobozt.