Klarantina II. - A fények harca [✔] {Javításra vár}

16.

- Tudod.. - megköszörülte a torkát, és a kezeit háta mögé tette, ami miatt úgy nézett ki mint egy kislány. - Az angyalok, és az Elfek hasonlóak.

- Tudom - bólintottam. - És?

- Ahogyan ti, mi is egész életünkre választunk párt.. - utolsó szóra kezembe temettem az arcom. - Szóval.. - Ismét megköszörülte a torkát.

- Azt akarod, hogy segítsek neked Lemírnél? - felemeltem a fejem, és láttam, ahogy összepréselte az ajkait, ahogyan aprót bólintott. - Rendben. - Egyenesen a szemeimbe nézett. - De akkor van egy feltételem - szemöldökeit ráncolta.

- És micsoda?

- Segíts megölni a véneket - szavaimra rögtön elkomorodott, még az enyhe pír is eltűnt az arcáról. Felváltva nézett a szemeimbe, majd végig nézett Trixen, és újra a szemeimbe.

- Rendben.

✝

- Hogy mit mondtál? - Nach hitetlenkedésén valahogy nem lepődtem meg, sokkal rosszabbra számítottam tőle. Ő volt mindig az, aki talán még Anergothnál is jobban védelmezett az idegenektől.

- Azt, hogy Kaylahval fegyverszünetet kötöttünk - Nach ajkai elnyíltak, és őszintén örültem, hogy csak ketten voltunk. - Ne mondd el senkinek, még Anergothnak sem.

- Jó, ezt értem. De miért, vagy mi hozta ezt ki? - elgondolkodva néztem magam elé.

- Hm, a szerelem? - felnéztem rá, de ő teljes megrökönyödéssel nézett rám, ami a helyzet ellenére is szórakoztató volt. - A szerelem sok mindenre képes.

- És most azt mondod, hogy az az angyal a szerelem miatt segít megölni azokat, akik egyébként neki a feljebbvalói? - aprót bólintottam, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem tetszett neki. Őszintén amint kimondtam azokat a szavakat a számon rögtön megbántam, hiszen egyáltalán nem bízom Kaylahban. Míg meg nem látta Lemírt egyfolytában azt nézte, hogy mikor tudna engem és Trixt megölni, erre most ő volt, aki először előhozakodott a fegyverszünettel. - És pontosan mi a terved?

- Tervem? - pislogva néztem rá, és nem értettem, hogy mi volt tőle az a hatalmas sóhaj. - Nincsen tervem. Most először arra akarok koncentrálni, hogy megtudjam a nagybátyám titkát, és óvni Trixt míg 20 éves nem lesz. - Újabbat sóhajtott, majd végig nézett rajtam, de az én örömömre bólintott. - Nach - kérdőn nézett rám. - Míg olvasok, itt maradnál velem?

- Most akarod elolvasni? - aprót bólintottam. - Rendben. - Rózsa kertben voltunk, de míg ő állt, én egy padon ültem. Magam mellé tett naplóra néztem, mégis ahogy érte nyúltam remegett a kezem, amit nem értettem. Persze annak tudatában voltam, hogy félek a válaszoktól, de ettől függetlenül nem kellene ennyire félnem. Nem az ellenségemről volt szó, hanem a nagybátyámról. - Ne félj - felnéztem Nachra, aki mosolygott. Nagyot nyelve a kezembe vettem a könyvet, és a szemeim elé emelve kinyitottam az első oldalon.

Őszintén megmondva én magam sem értem, hogy miért is akarom le írni a gondolataimat. De úgy érzem, hogy ha nem teszem meg, akkor belefogok őrülni. Végre valakinek, vagy egyáltalán valaminek elszerettem volna mondani az érzéseimet, de ettől függetlenül féltem. Féltem a saját érzéseimtől.

Gyermekkoromban is a bátyám volt a legjobb mindenben. Mindig őt dicsérték akármit is tett. Ha én tettem valamit figyelembe se vettek, csakis azért mert embernek születtem. Egészen addig a napig..

Valójában amikor meghallottam, hogy a bátyámnak már megtalálták a menyasszony jelöltet boldog voltam. Boldog mert akkor a bátyám eltűnik az otthonunkból, és hátha kiérdemlek egy kis figyelmet. De nem történt meg.