Egyetlen [BEFEJEZETT]

M Á S O D I K

− Bianka, mégis hol voltál? – szaladt hozzám Anyu, arca puszta kétségbeesésről árulkodott. Hátra pillantott, Milán irányába, aki komótosan felsétált a hátsó verandára, majd eltűnt a házban.

− Véletlenül bent ragadtam a pincében. Ne haragudjatok! – néztem Apura, aki Anyu mögött álldogált. Mellette a bácsikám még mindig vigyorogva vizslatott. Elszakítottam a tekintetem róla, és inkább a szüleimre koncentráltam.

− Fanni hívott fel, hogy nem talál téged. Először azt hitték, hazamentél. Egyébként is, mit kerestél lent azzal a fiúval? Ki az a fiú? Miért ilyen kócos a hajad? – tette fel Anyu egymásutánban a kérdéseket, egy barna tincset véve az ujjai közé.

Gyorsan kivettem a kezéből, és lesimítottam a szénakazalt a fejemen. Nagyon-nagyon szégyelltem magam, és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy senki sem láthat a fejembe. Túlságosan piszkos dolgok fordultak meg benne, amelyeket még én sem tudtam egyelőre kezelni.

− Nyugi, minden oké. A fiú Milán, és egy suliba járunk. Ismerem őt – biztosítottam a szüleimet, akik erősen kételkedve fürkészték az arcom. – Hány óra van? – néztem a felkelő nap irányába. Ennyi sok idő telt volna el a kis akciómat követően?

− Hajnali hat. Ez az a Milán, akiről meséltél? – szegezte nekem a kérdést Anyu, miután csakúgy mellékesen válaszolt a csöppet sem fontos kérdésemre. Nem tagadom, megállt bennem az ütő, és pár másodpercig csak tátogni bírtam.

− Az – intettem végül, és kezemet ökölbe szorítva elsiettem mellettük a kocsinkhoz. Nem gondoltam volna, hogy Anyunak egyből beugrik a borzalmas plátói szerelmem története. Bármit megadtam volna most azért, hogy a múltam egy darabkáját visszacsináljam, és kitöröljem belőle Milánt és ezt az egész kalamajkát, amivel most akár az életem is tönkretehetem, ha kitudódik.

Fanni szüleinek átadtuk a híreket, ezt követően igyekeztünk minél hamarabb elhúzni a helyszínről.

A bácsikámmal kerültem a hátsó ülésre, aki addigra visszavett a vigyorából, és a mellettük elsuhanó tájat vizslatta. Mindenképp beszélnem kellett vele, nehogy egy szót is szóljon a szüleimnek arról a pincében látottakról. Elég az, hogy már én mocskosnak érzem magam, nem kell minderre tenni még egy lapáttal. Amint leparkoltunk a házunk elé, és mindenki kikászálódott az autóból, hátramaradtam.

− Figyelj – kocogtattam meg a bácsikám vállát. Egyből megfordult. – Arról, ami-

− Annyira büszke vagyok rád! A kis Bianka végre kilépett a jókislány szerepéből! – nevetett fel jóízűen, majd még mindig hahotázva bevánszorgott a lakásba.

Emeletes ház volt a miénk, amely két részre oszlott. A földszinten laktak a nagybátyámék, az emeleten pedig mi. Különösebb gondot soha nem okozott, kivéve most, amikor konkrétan folyton attól tartottam, hogy a bácsikám szája bárhol bárkinek eljárhat. Ismertem egy annyira, hogy tudjam, józanul nem ártja bele magát mások dolgába, viszont ha iszik, megered a beszélőkéje, és olyan információkat is elárul, amiket nem kellene.

Aznap semmit nem aludtam, és fáradt sem voltam. A délelőttőm nagy részét, ameddig a szüleim elmentek bevásárolni, azzal töltöttem, hogy megpróbáltam felidézni, mit is tettem pontosan pár órával azelőtt. De egy bizonyos pontnál mindig félbeszakadt a film. Igaz, megvolt Milán telefonszáma, elvégre sikeresen lekértem az egyik közös ismerősünktől, viszont túlságosan restelltem, hogy felhívjam, és ilyesmiről kérdezősködjek.

Délutánra sikerült valamennyire megnyugodnom, és elkönyveltem magamban, hogy semmi gond, más is tesz ilyet, ráadásul nekünk itt és most szétváltak az útjaink, úgyhogy dupla öröm. Viszont a tény, hogy az első éjszakám ilyen módon pazarlódott el, könnyeket csalt a szemembe.