Egyetlen [BEFEJEZETT]

T I Z E D I K

Péntek reggel nyolc óra. A bőröndőmnek támaszkodva vártam a kirándulós buszt, oldalamon Esztivel és egy csomó végzős és tizenegyedikes diákkal. Ő viszonylag hamar megtalálta a közös hangot, s mire észrevettem volna, puszipajtás lett a G-sekkel. Egy darabig csak figyeltem, mit csinál, hogy viselkedik, hátha én is ellesek pár fortélyt, azonban hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az ilyen nyitottság nekem annyira nem megy jól. Egyszerűen nem tudok csak úgy odamenni valakihez, és úgy tenni, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ezért inkább elvegyültem az osztálytársaim között.

Milán egyelőre sehol nem volt, és kissé a kedvem is alábbhagyott a gondolatra, hogy talán el sem jön. Hiába, nem tehettem azellen, ahogy éreztem magam a közelében, és bármennyire is tiltott volt, jó volt, ha látom őt, még akkor is, ha soha nem fogok ennél közelebb kerülni hozzá.

− Bia, gyere. Elértem, hogy a G-sek buszával menjünk mi is! – ragadta meg Eszti a karom, amikor befordult két hosszú busz a suli parkolójába. Kacarászva pakolta be a bőröndjét a csomagtartóba, és megvárta, míg én is végzek. Ezután felszaladt a járműbe, és azonnal levágta magát a hátsó két szék ablak felőli részébe.

A diákok lassan szállingóztak fel. Mindenki beszélgetett és nevetett, rágcsát és vizet húztak elő a táskájukból. A hátsó székek fogytak a legjobban, és volt egy olyan érzésem, hogy két órán keresztül nagyon hangos diákokkal leszek körülvéve.

Miután a tanárok is felszálltak, és felolvasták a névsort, hogy ki van jelen, és ki hiányzik, kire kell még várni, lihegve megérkezett Milán, egy hátizsákkal.

− Bocsánat a késésért! – mondta szabadkozva, és leült nem sokkal távolabb tőlünk az utolsó üres helyre egy lány mellett.

Hirtelen nagyon irigyelni kezdtem szegény csajt, fogalmam sincs, miért. Nagyon jól tudtam, hogy Milán amúgy is azzal fog beszélgetni, akivel akar, és mivel ő is a nagyszájú emberek közé tartozott, sejtettem, hogy tíz perc se kell elteljen az útból, és máris hátul lesz a barátainál. Csupán a tény, hogy valakihez ennyire közel van, ráadásul helyet foglalt mellette, és mosolyogva üdvözölte, remegést váltott ki a gyomromból. Engem soha nem üdvözölt mosolyogva. Mi több, köszönni sem köszönt egyszer sem.

Jézusom, Bianka! Térj már észhez, bakker! Semmi közöd Milánhoz!

Lehajtottam a fejem, és inkább írtam egy üzenetet anyáéknak, hogy most indultunk el, minden oké. A hét elején végre sikerült beszélnem velük. Hatalmas megkönnyebbülés hagyta el a testem, amint meghallottam anyu és apu hangját. Mindketten bocsánatot kértek, hogy nem kerestek hamarabb, és biztosítottak affelől, hogy minden rendben, dolgoznak, és ezentúl egy héten háromszor mindenképp beszélünk. Elmondták, hogy átutalták a pénzt, aminek felét adjam át nagyinak, merthogy nála lakok, az ő ételét eszem, és az ő dolgaiból mosok és takarítok, a többit fordítsam sulis dolgokra, ruhákra, mindenre, amire szükségem van.

Kicsit sokalltam odaadni felét a nagyszüleimnek, elvégre ők mégiscsak a nagyszüleim, nem kellene pénzt elfogadjanak az unokájuktól, vagy lányuktól, de anyu nagyon unszolt, hogy ez így helyes, és ne merjem zsebre vágni. Így végül beadtam a derekam.

A kísérő tanár ismét felolvasta a névsort, és a busz végre elindult. Eszti hangosan dúdolt egy dalt, én a telefonomon olvastam a legújabb wattpad sztorit, ami igazi kincsnek számított a sok szenny között. A leghátsó sorban a lányok nevettek, zenét hallgattak. Elől leginkább a csend uralkodott. Még a két kísérőtanár sem szólt sokat egymáshoz.

Ez ment pontosan tizenöt percig, ameddig két srác hátra nem jött. Onnantól az események felgyorsultak. Először vicceket kezdtek el mondani, ahova Eszti is becsatlakozott, őt követtem én. Közelebb húzódtam hozzájuk, mert a srácok olyan beleéléssel magyaráztak, hogy kár lett volna kihagyni. Azon kaptam magam, hogy hangosan nevetek.